.jpg?ph=8b00ed66c6)
Lepkeszárnyakon
Ezernyi gondolat kavarog a fejemben, tudod, mintha pillangók hatalmas raja repkedne ide-oda. Szeretem ezt a hasonlatot. A csapongás szó nem lenne jó arra, amit a lepkék művelnek, hiszen a pihe könnyűek. Szépen sorba veszem ezeket a gondolatokat…
Az egyik lepke fekete. Borongást hoz, az elmúlt hónapok nehéz, háborgó lelki viharát cipeli magával. A szárnya lassan fakul csak, pontosan úgy és olyan lassan, ahogyan az én háborgó lelkem csendesül. Éltem már át kemény napokat, heteket, hónapokat, sőt zord éveket is magam mögött hagytam. Az eddigi utolsó, a lelkemnek egyik különösen nehéz élettörténése elég sokáig okozott keserű napokat, álmatlan vagy éppen rémálmokkal teli éjszakákat. Emberek okozták. A lepke szárnya ma már egészen világosszürke, néhány fekete pöttyel. A pöttyök azonban még az embertelen emberek pöttyei. Majd csak lekerülnek onnan, de az már nem az én dolgom…
A lepkerajban nincs több feketéből szürkébe hajló lepke. Van viszont sok fehér, vidám sárga, vadítóan piros és a kéknek ezer árnyalata. Szeretem a kéket. Nekem a megnyugvást jelöli. Persze, az ezer árnyalat azt jelenti, hogy van még benne sötétebb kék, és ezzel együtt kérdések özöne, ám azokat mindet csakis én tudom megválaszolni. De van az úgy, hogy hiába keresed a válaszokat, hiába kutatsz utánuk, hiába nyitod ki az összes kaput, az emlékek, a múlt idők szelei visszaköszönnek, érzelmeket keltenek, s te ott állsz kezedet tördelve, a múlton és a jelenen gyötrődve, s nem tudod eldönteni, mi a jó, melyik a jó, melyik a helyes irány. Nem vagy a helyeden, de mégis ott vagy, mert van egy régi helyzet és egy új helyzet és a régihez ezer szállal kötődsz, de már nincs értelme, mert nem elérhető, mint a winchesteren a törölt anyagok: „a fájlt áthelyezték vagy törölték”. Szóval ott vannak még azok a kék lepkék, amelyek emlékeket hordoznak, kedveseket, szépeket, amelyeket öröm volt megélni. De teret, időt és helyet kell adni a világosabb lepkéknek, amelyek egy új, egy más élet örömeit hordozzák magukban.
Az ember attól ember, hogy vannak lepkéi – s értelmezd úgy a lepke metaforát, ahogyan szeretnéd! Ha a gyomrodban érzed őket mocorogni, zsizsegni, akkor bizonyára szerelmes vagy és a Te lepkéid többnyire pirosak, vibrálóak, émelyítő édes érzéssel telítik meg a szíved-lelked. Ha ugyanezek a fejedben vannak, akkor adj teret a kreatív gondolatoknak, mert elindítanak majd egy új úton. Igaz, beletelik némi időbe, mire az új út vonala kirajzolódik, addig viszont próbálkozz. Próbáld megérteni, mit akar tőled a fejedben zsongó színkavalkád!
Az én piros lepkéim a babák lettek. Hetekig ültem a fotelben reggelente. Kerestem valamit, valami egyelőre meghatározatlan, megfoghatatlan dolgot, valamit, amivel elfoglalhatom magam, előbb leköthetem a gondolataimat, aztán a kezem. És persze, jött a karácsony is. Előkerült az a kreatív énem, amelyik akkoriban az írással nem tudott mit kezdeni. A kézi munka, a rajzolás, egy-egy ruhácska kitalálása örömet okozott, s az első ügyetlen próbálkozásaimat a varrógéppel, kisebb sikerélmények követték. Szeretem, ahogy egyre jobban sikerülnek a babák, ahogy egyre több kreativitást tudok belevinni, s ahogyan az egyik tevékenységből át tudok lépni a másikba, mert újra tudok „tollat” venni a kezembe, újra tudok csendben üldögélni a fotelben, hogy újabb baba, vagy újabb írás kerüljön ki a kezem közül.
Néha találkozom régi ismerősökkel, olykor meglepődök, máskor csak a fejemet rázom, mert nem értem. Egyesek nagyot változtak kívül-belül, mások a külső változások ellenére megmaradtak olyannak, amilyenek voltak. Sem az öröm, sem az élet kisebb-nagyobb buktatói nem lendítették előre, vagy más irányba.
Azt gondolom, az élet rendje a változás, ha elfogadjuk, ha nem. Van, aki lépést tud vele tartani, van, aki nem, s aki nem, az lemarad. Pedig neki is vannak lepkéi.