.jpg?ph=8b00ed66c6)
Majna
Április elején még hidegek a reggelek a hegyek között. Majna fázósan húzta össze magán a kis gyapjú kabátot. Mióta itt élt több volt a gyapjú holmija és a flanel, mint a finom selyem és szövet. Korábban kizárólag csak olyasmiben járt, s el sem tudta képzelni, hogy valaha majdnem földig érő gyapjú szoknyát visel majd, vastag kötött harisnyával. Pedig ezt tette, kora ősztől, késő tavaszig ilyen ruhákban járt, már amikor kitette a lábát a hegyi házból. Néha úgy érezte magát, mintha saját műveinek lapjai elevenedtek volna meg, mintha azokat a napokat élte volna meg, amit megírt.
A nap sugarai egyre erőteljesebben próbálták áttörni a sűrű erdőt, minta eltökélt szándékuk lette volna, hogy fényt és meleget visznek a Földnek eme távoli kis zugára.
Ma reggel nagy piac volt a faluban, Majna mindenképpen le akart jönni, mert fogytán voltak a készletei: tojás, tej, kenyér, némi friss zöldség, gyümölcs. Felöltözött hát jó melegen, látta a napsütést, de tudta, hogy csalóka még, aztán gyalogosan vágott neki az ösvénynek. Kocsiról még szó sem lehetett, csak dagonyázott volna a felázott földön. Tavaly még nem gondolt arra, hogy terepjáróra cserélje az autóját, idén azonban már többször is eszébe jutott. Nem volt kitaposott út a házig, csak amolyan ösvény féle, autóval épp csak járható volt száraz időben. De hol van még a száraz idő! Alig olvadt el a hó, amiből ezen a télen jócskán kijutott.
Majna majdnem két éve lakott ebben az isten háta mögötti kis faluban. Nem beszélte a nyelvet sem, bár az utóbbi időben sokat tanult. Ezen a vidéken laktak az övéiből is, a környéken csak kevesen. A piacon azonban sosem volt gond, megmutatta mit kér, a közeli város szupermarketjében pedig nem is kellett az eladó segítsége, megtalált mindent egyedül is. Most viszont már alig várta, hogy leérjen a faluba. Szomjas volt, szívesen ivott volna egy teát, be akart nézni a kis pékségbe is, és talán még a postára is be kellene menni. Bár nem várt levelet különösen sehonnan. Akik fontosak voltak számára, azokkal a neten és telefonon keresztül tartotta a kapcsolatot.
− Bună dimineaţa! Ce mai faci? − fogadta a pékségben a mindig vidám pékné.
− Köszönöm − mondta Majna mosolyogva, majd hozzátette: − Multumesc. Eu sunt bine.
− Sose fogja megtanulni nyelvet kedvesem, mindig a sajátját használja! − csóválta a fejét a pékné.
− Egyszer biztosan menni fog. A hegyen senki nem beszél velem, és csak ritkán jövök le.
− No, én azért számítottam rá, hogy jön ma, már csak a nagy piac miatt is. Tettem el magának egy finom kalácsot és egy házi cipót. Sokáig eláll, tegye be a hűtőbe − és már adta is a becsomagolt kenyeret és kalácsot. Majna meghatódott, mint már annyiszor máskor. A falubeliek befogadták, szerették. Néha az volt az érzése, hogy várják, hogy lejöjjön a hegyről. Most meg is bizonyosodhatott róla. Valóban várták. Egyébként Majna mindig ide járt vásárolni, ismerték az ízlését, tudták, mit szeret. Így volt a hentessel is, ahová még ritkábban járt, mert csirkét, kacsát, libát általában háznál vett, disznóhúst keveset evett. Ezeket is mind ismerősöktől vette
− Menjen be a Kovácsékhoz, tegnap vágtak marhát, eltett magának egy darabka színhúst − mondta még a pékné búcsúzóul.
Majna majdnem mindig így járt, eltervezte hová megy, aztán még több helyre kellett benéznie, s rendszerint kora délután ért csak haza. Néha előfordult, hogy valaki felvitte egy terepjáróval, vagy traktorral, mert az út csak azzal volt járható. A pékségből elment Kovácsékhoz, nem messze laktak a piactól, kapott egy szép darab fehér pecsenyét. Onnan a piacra ment végre, megvette a tojást, a zöldségeket, a gyümölcsöt, aztán már csak nézegette a kosarát, több mindent nem tehetett bele, mert nem bírta volna felcipelni a házához. Elment a postára is. Út közben többekkel megállt beszélgetni, mindenki számára volt egy kedves mosolya. A postán legnagyobb meglepetésére több levél is várta. Kapott egyet a kiadótól, egyet az otthoni bankjától és volt egy helyi levél is, de gőze nem volt kitől is kapta. Nem volt rajta feladó. A postáról átment a falucska egyetlen cukrászdájába, kért egy kávét és egy süteményt, s közben felbontotta a leveleket. A bank értesítette, hogy az éves betéti kamatokat a számlájára utalták. Majna tudomásul vette. Anyagi gondjai sosem voltak, de szerette tudni, mi történik a pénzével. A másik levélben néhány dörgedelmes mondat hívta fel a figyelmét, hogy bizony közeledik a leadási határidő, tehát éppen ideje lesz befejezni a könyvet, és pár kedvesebb mondat pedig arról szólt, hogy bizony néha megjelenhetne a nyilvánosság előtt is, de főképpen a kiadóban tegye végre tiszteletét. Majna nevetett egy jót a levél tartalmának ellentmondásosságán, de tudta, hogy Steve Morrick már csak ilyen, ha nagyon akar valamit. És Steve nagyon akarta azt a könyvet. Majna sokszor intette türelemre, nem használt, Steve erőszakos volt, és nagy hajcsár, azzal szemben, aki hagyta magát. Majna nem hagyta, s ennek köszönhetően már tíz éve dolgoztak együtt.
A harmadik levelet kicsit a kezében tartotta forgatta, nézegette. Ezer éve nem kapott ilyet. Elegáns boríték, halványkék, kézzel címzett, klasszikusnak mondható írással. A levélben csak néhány szó állt: Aş dori să ajung să te tocunosc ... − megértette, ám mivel sem név, sem cím, sem telefonszám nem volt, így még ha akart volna, sem tudott volna eleget tenni a kérésnek. Csak mosolygott, ezzel nem igazán tud mit kezdeni. Nem lehet valakivel megismerkedni, aki nem hagyott elérhetőséget.
− Köszönöm a süteményt, nagyon finom volt − állt fel a kisasztaltól.
− Már menni készül? Hová rohan Majna? Olyan ritkán jön le a faluba. Dolgozik? − állította meg a cukrászda tulajdonosa, Bonchisné, aki egyébként román létére nagyon jól beszélte a magyart. Szeretett volna beszélgetni az asszonnyal, kérdezősködött volna, ha lett volna hozzá bátorsága, de nem volt.
− Igen, dolgozom, épp most jött levél a kiadómtól, haza kellene mennem pár napra, de még nem vagyok készen. Pedig otthon már az idő is biztosan jobb. Vágyom már egy kis napsütésre − Majna meglobogtatta levelet, amit a kiadótól jött.
− Talán itt is jó idő lesz már! Tudja, a hegyekbe mindig lassabban köszönt be a tavasz, de ha már itt van, akkor nagyon szép. Pár nap, és szép idő lesz… virágba borulnak a fák…
− Talán azt még megvárom, rengeteg szilvafa van a környéken, láttam tavaly is. Meseszép volt a falu.
− Akkor már nálunk lakott? − kérdezte Bonchisné, habár jól tudta, hogy igen. Nagy szenzáció volt a faluban. Idejött egy szép, ám meglehetősen titokzatos nőszemély, akiről jóformán senki nem tudott semmit. Kíváncsi volt a falu népe.
− Igen, tavaly januárban jöttem, addigra lett készen a házam a hegyen. Na, minden jót, mielőtt elutazom, majd benézek − ígérte Majna. Mindig be is váltotta az ígéretét, többeknek szólt, ha elutazott, így legalább biztonságban tudta a házat is.
Amint kilépett a cukrászda ajtaján Bonchisné, és az alkalmazott jelentőségteljesen összenézett. Még emlékeztek rá, hogyan érkezett, milyen volt. Azt hitték, talán sohasem áll a lábára többet. Nem volt beteg, csak lelkileg összetört, nyomorult ember, a szomorúság fénytelenné tette a gyönyörű barna szemeit, háta meggörnyedt, mintha a világ terhét cipelné. pedig csak a sajátját vitte. Senki sem tudta a faluban mi történt vele, csak azt, hogy valami nagyon szomorú, valami nagyon fájó, ami elöl megpróbált elmenekülni, elbújni. Mindenkinek azt mondta, írni jött, valójában írt is, hiszen regényeit már több országban ismerték és szerették, ám ennek a lépésnek, hogy másik országba költözött, sokkal mélyebb okai voltak. Szíve legmélyebb gyötrelmét öntötte szavakba, s a szavak behatoltak más emberek lelkébe is.
Nyár végén, augusztusban mindig van egy nagy ünnepség a faluban. Akkor látták Majnát először társaságban. Vendégei voltak, a barátai Magyarországból. Akkor volt először vidám, akkor mosolygott először, s talán színes ruhában is akkor látták először.
− Haláleset történt. A lánya és a férje autóbalesetben haltak meg – ezt mondta egyik barát szűkszavúan, aki a helyiekkel sörözgetett akkor este. − Majna pedig eljött, mert nem tudott ott élni, nem tudta ott folytatni az életét, holott mire elköltözött addigra már csaknem két év telt el.
Most lassan már négy éve a szomorú tragédiának, s talán Majna is kezd magához térni.
− Csak tényleg sikerülne neki! − sóhajtott fel Bonchisné.
− Mi? − kérdezte az alkalmazott, nem tudta mire gondol a másik asszony. A történetre, amelyre mindketten jól emlékeztek, vagy valami másra.
− Jaj, ne mondd már, hogy nem tudod! A fél falu ezt beszéli, hogy hazajött a Nicholas Braghina és átvette az apja birtokát, mert az öreg már nem tudja irányítani…
− És? Mi köze ennek Majnához? − értetlenkedett az alkalmazott.
− Jaj, hát mit nem értesz ezen? Nicholas látta Majnát, azóta azon mesterkedik, hogy megismerkedjen vele. Csak hát is kevesebbet jön be a birtokról a faluba, mint ez lány. pedig rá is ráférne már egy kis szerelem, azután a szívtelen szuka után − magyarázta az asszony. Egyik nőnek sem volt fogalma arról, hogy Nicholas Braghina lelkében mióta él ez a nő. A férfi még nem látta, de olvasta a könyveit és tudta, hogy ismerni akarja. Kell neki az a nő, akinek ilyen lelke van.
− Itt van most is! Ott a terepjárója, az a szürke, ott! − mutatta az alkalmazott az utca másik oldalán álló autót. − Volt is bent nálunk, vett süteményt, még teát is ivott. Csak maga éppen nem volt itt, hátul matatott a raktárban.
− Itt tarthattad volna! Biztosan tudta, hogy Majna lejön… De kár!
Még éppen látták, amint a férfi kilépett a szemközti vasbolt ajtaján kezében néhány szerszámmal. És éppen meglátták azt is, amint a férfi észrevette a távolodó hosszú szoknyás, kiskabátos nőt, kezében egy kosár holmival. Mint egy látomás. Csak állt és nézte. Dé ja vu! – Ezt a nőt már láttam valahol! Mintha megelevenedett volna egy történet, egy múltszázadbéli nőről, akinek pusztán a léte elég volt ahhoz, hogy jobb legyen a világ. A nő egy mágus volt, a szeretet és a szerelem mágusa. A könyvében olvasta. A férfi hirtelen döntött.
Beszállt a kocsiba, gyorsan megfordult és a nő után indult, remélve, hogy nem csak egy tűnő látomás.
− Pot săsă vă ajut? − húzta le a kocsi ablakát, amikor megállt mellette.
− Multumesc. Elbírom…− ez már nem jutott eszébe románul. Talán tényleg meg kellene tanulnia végre a nyelvet. Most mit fog mondani, kedvesen tud ugyan mosolyogni, de az talán most nem elég.
A férfi kiszállt az autóból.
− Szívesen segítek! − mondta mosolyogva az asszony anyanyelvén.
− Köszönöm, igazán kedves, de kocsival nem járható most a házamhoz vezető út − hárította el Majna a szíves ajánlkozást, a szemét azonban nem tudta levenni a férfiról. Nem emlékezett rá, hogy látott-e már hozzá hasonlót: lazán vállig érő, hullámos fekete haj, s olyan vakítóan kék szem, hogy aki egyszer belenézett, az soha többé nem felejtette el. A férfi magas volt, Majna épp csak a válláig ért a kis lapos sarkú cipőjében. Negyvenes éveinek a közepén járhatott, őszhajszálak vegyültek a fekete szálak közé. − Vajon melyik regényemből lépett ki – villant át az agyán a kérdés.
− Nicholas Braghina vagyok − nyújtotta a kezét a férfi.
− Bodor Majna. A hegyről − mutatott magyarázatképpen a párszáz méterre lévő ház felé, aminek éppen csak a teteje látszott ki a fák közül.
− Tudom, ki ön − a férfi nehezen engedte el a kezét. – Olvasom a könyveit.
− Köszönöm, igazán megtisztelő − Majna meglepődött. Nem számított rá, hogy itt is olvassák a könyveit. Románra is lefordították ugyan, de távol voltak minden nagyobb várostól, ahol esetleg be is lehetett szerezni.
− Engedje meg, hogy segítsek! Kérem. Itt hagyom az autót, felkísérem, aztán visszajövök. Nem nagy a távolság, de úgy látom, alaposan bevásárolt − a férfi már el is vette a kosarat, mielőtt Majna szólhatott volna.
− Csak rabolom az idejét − próbálkozott az asszony, de valójában látta, hogy hiábavaló lenne, és igazán nem is volt ellenére a dolog.
Beszélgetve ballagtak fel a hegyre. Mindenféle szóba került: az időjárás, a falubeliek, és az is, hogy az asszony milyen keveset jár le a faluba.
– Láttam már többször is a faluban, de ügyet sem vetett rám.
– Bocsásson meg, többnyire pedig figyelek az emberekre – mondta az asszony, közben felértek a ház előtti tisztásra.
− Nem fél itt a hegyen? − kérdezte a férfi.
− Amitől félhetnék, az már elvette tőlem, amit akart, így már nem félek semmitől és senkitől, nincs már semmim, amit elvehetnek tőlem − szándékosan fogalmazott talányosan, nem is sejtette, hogy a férfi mindent tud róla. − Köszönöm a segítségét. Meghívhatom egy kávéra, ha már volt kedves felcipelni a holmimat a hegyre − invitálta a férfit. Braghina pedig nem mondott nemet.
A külsőre kis apró hegyi házra emlékeztető épület számos meglepetéssel szolgált a férfi számára. A keskeny kis feljárón bementek a házba, ahol aztán kiszélesedett tér és egy hatalmas nappaliban találták magukat. A nappalit jókora ablak világította meg. A konyha és az étkező egy légtér alatt volt a nappalival, oldalt pedig kis lépcsőn lehetett tovább menni, mintha az ember a hegy gyomrába menne, ott kapott helyet a háló és fürdőszoba és még másik két kisebb szoba is. A faluból nem lehetett látni, hogy a ház valójában a hegy oldalán lévő tisztáson áll. Egyik oldalon szikla szirtek, másik két oldalon fák vették körül, s csak az látta meg a felfelé vezető ösvényt, aki tudta, mit keres.
− Ezt nem gondoltam volna! − kiáltott fel elismerően Braghina. − Magyar mesterek munkája? − érdeklődött végignézve a faborításokon.
− Meg fog lepődni! Itteniek csinálták. Mindent. A faburkolatok magukért beszélnek, valódi mesterremek − közben Majna behozta a kávét. Megjelent egy macska is a házban. − Na, te is itt vagy, világcsavargója! − nevetett a macskára az asszony. Az mintha értette volna, az asszony lábához dörgölődött, aztán gyanúsan nézegetni kezdte az idegent. Körbejárta, aztán úgy vélte ártalmatlan, aztán újra az asszonyhoz ment s tudom, leült előtte, ránézett gyönyörű fekete szemeivel, mintha mondani akart volna valamit. Majna értette. Aztán még egyszer a férfira nézett, majd fenségesen emelt fővel kiballagott a nappaliból. − Csavargónak hívják, jószerivel sosincs itthon, csatangol mindig valamerre.
− Kutyája nincs? − kérdezte a férfi, aki szemtanúja volt a jelenetnek, s akinek tisztán az volt az érzése, hogy a macska engedélyt adott a gazdájának, hogy a férfi maradhat. − Csak azért kérdezem, mert itt a hegyen azért talán nem ártana. Erre tévedhetnek a medvék, farkasok…vagy akár ártó szándékú emberek – folytatta kicsit zavartan.
− Nincs kutyám, nem is lesz. Látja, a macskám vigyáz rám.
– Látom! Elég beszédes volt a viselkedése. – Csavargó ilyen, érzi a veszélyt és figyelmeztet, ha szükséges, nem tudom, honnan van ez a képessége. Egyébként a ház jól zárható, vadak nem férnek hozzá, emberek meg pláne nem. Mint említettem, nem félek.
Mitől is fél volna? Képzeletében olyan világokban járt, ahol a félelem ismeretlen, ahol a lételem a boldogság, ahol az emberek jók, s a világ gyönyörű. Más szemmel nézte a világot. Nem látta benne a rosszat, csak a jót. Benne volt a lelkében, s ha már a lelkében ott volt, akkor a könyveiben is megjelent. Meseszerű világokon át utaztatta az olvasót, tanítva a türelemre, a gondoskodásra, a szeretetre. Ott bent, a lelke mélyén egy kis zugban volt elrejtve mindaz a fájdalom, amit a világ neki okozott. Az ő hite szerint ennek ellenére is jó volt a világ. Azt látatta az emberekkel, ahogyan ő látta, ahogyan ő megélte, s remélte, hogy általa, és a könyvei által jobbá válik egy kicsit a világ, amelyben él.
Braghina a kávéját kortyolgatva nézte a nőt. Már akkor olvasta a könyveit, amikor még nem élt itt, a közelében. Több száz kilométerre lakott tőle egy zajos nagyvárosban, emberekkel körülvéve. Már akkor beleszeretett ennek a nőnek a lelkébe. Más volt, mint a többi. Nem látta, de tudta, érezte. Aztán egy évvel ezelőtt, amikor hazajött Bukarestből, ahol az egyik jól menő bank igazgatója volt, véletlenül meghallott egy beszélgetést a piacon. Egy írónőről beszélgettek, aki balesetben veszítette el a férjét és a lányát, s mivel két év alatt sem tudta felejteni a tragédiát, elköltözött. Remélte, oda, ahol senki sem ismeri, oda, ahol el tud bújni a világ elől, oda, ahol átadhatja magát annak a világnak, amelyből regényei, novellái születnek. Itt ez a világ vette körül. A férfi pedig, aki jól ismerte Magyarországot is, és hallott az írónő tragédiájáról, összerakta a történéseket. Rájött, hogy az a nő, akinek a lelkét, ő évek óta szereti, itt él a közelében. Időközben átvette az apja gazdaságának irányítását, s a sors úgy hozta, hogy itt maradt a falu közelében. A birtokon lakott, de mindent tudott a falu életéről, s az ott lakó emberekről. Sokan dolgoztak nála a birtokon, ami két magas hegy széles völgyében terült el. Jóféle szőlő termett ott és sok-sok gyümölcs.
Közben Majna kipakolt a kosárból, kivette a leveleket is. A kék boríték maradt a kezében. A férfira nézett, aztán a borítékra, várt.
− Gondolom, el tudta olvasni, ami benne áll? − nyúlt a férfi a levélért.
− El tudtam. Akkor most megtörtént… Amikor megállt mellettem a kocsival, szinte biztos voltam benne, hogy maga írta a levelet. Miért akart megismerni?
− Olvastam a könyveit. Némelyiket többször is. Olvasás közben elvarázsolja az embert, magával ragad, olyannyira, hogy képes vagyok megfeledkezni a köröttem lévő világról… Már az előtt beleszerettem a lelkébe, mielőtt ideköltözött.
− Vissza tudja adni az ön nyelve azt, amit én megfogalmaztam? Ahogyan én értettem, éreztem? − Eredetiben olvastam a regényeit és a novelláit, az édesanyám is. Gyönyörű nyelv a magyar, ezer árnyalattal képes kifejezni ugyanazt. Ezért is tanultam meg. Azt hiszem, mára már egészen jól megy.
− Bár nekem menne így a román! − sóhajtott fel nevetve Majna.
− Köszönöm a kávét − állt fel a férfi. − Láthatom máskor is? − tétova kérdés volt.
− Talán, egyszer, majd valahol, valamikor…− talányos választ adott, de látta a férfi arcán, hogy nem ezt várta, ezért gyorsan hozzátette: − Most dolgozom, aztán hazautazom pár napra, mert óhajt a kiadóm, s talán a barátaim is örülnének nekem.
− Megértettem − bólintott a férfi.
− Azt hiszem, pontosan tudni fogja, mikor érkezem vissza. A faluban gyorsan terjednek a hírek.
Nicholas Braghina vidáman ballagott le a hegyről. Megismerte a nőt, aki évekkel ezelőtt betolakodott az álmaiba a történetei által, aki benne volt a gondolataiban, akit ezerszer elképzelt már. A valóság pedig felülmúlta minden álmát. A nő a könyveiből lépett ki. Karcsú alakját a hosszú bő ruha még jobban kiemelte, kis kabátjában a tündérmesék jóságos és szépséges boszorkányára hasonlított, s amikor mosolygott élettel telt meg körötte minden. A férfi azt érezte, hogy még a hegy is másképpen viselkedik, a fák barátságosabbak lettek, a fűszálak vidámabban sarjadoznak, a madarak boldogabban énekelnek, és a nap is melegebben süt. Nicholas tudta már, miért mosolyog a pék, a cukrász, miért vidámak az emberek a piacon, amikor Majna lent jár közöttük. Olyan erős kisugárzással bír, amely magával ragadja az embereket, a világot. Milyen furcsa, hogy mindez benne van egy huszonegyedik századi nőben! Hogy lehet ez? Mi van, amit ő tud, s mi az, amit mi nem tudunk? Nicholas észre sem vette, hogy milyen hamar leért, mint ahogyan azt sem láthatta, amint Majna a ház tetőteraszáról nézte, ahogyan a férfi lefelé ballag a hegyről. Érezte, tudta, hogy a férfi mindent tudni akar róla, és ezer megválaszolatlan kérdés forog az agyában. És még fog is, mert válaszokat egyelőre nem kaphat.
− Gyere Csavargó! − szólt a macskának. − Be kell fejeznünk azt a regényt, mert kikapunk. Főleg én. Ha elutazom, te maradsz házőrzőnek. Láttam, tetszett neked ez férfi. Talán nekem is…
Majna napokig ki sem mozdult a házból. Írt, olyan ütemben, ahogyan még soha. Éjszaka gyakran hallotta a távoli hegyekből farkasok üvöltését. Nappal a madarak ricsajogtak az erdőben. Aztán csend lett. Ha nap telt el így, hogy alig evett, alig aludt, hogy aztán a hatodik nap hajnali két órakor leüsse az utolsó pontot is a regény végén.
Csaknem két napot aludt. Április közepén, egy gyönyörű tavaszi napon összepakolta a kis utazó táskáját, leballagott a kocsijához, és elindult hazafelé. Négyszáz kilométer kellett autóznia, jobb és rosszabba útszakaszokon. Remélte, hogy estére azért hazaér, s már a városi lakásában alhat. Persze, még a faluban megállt. Bement a pékségben, a cukrászdába, beköszönt a hivatalba. Már éppen beszállni készült a kocsijába, amikor meglátta a szélsebesen közeledő terepjárót.
− Búcsú nélkül akart elmenni? − pattant ki Nicholas a kocsiból.
− Én nem… nem is tudtam volna elköszönni… azt sem tudom, hol lakik − Majna meglepődött a férfi megjelenésén. Nem számított rá. Aztán arra sem maradt ideje, hogy mást mondjon, a férfi hirtelen megcsókolta.
− Siessen vissza! Várom! − amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hajtott el.
Majna pedig csak állt az autója mellett, ajkán égett a férfi csókja. Jóleső borzongást szaladt végig a testén. Az idejét sem tudta már, mikor történt vele ilyen. Kezével megérintette az ajkát, érezte a férfi ajkát, csókjának ízét, azt a bódító érzést, amit lassan már elfeledett. Egy percnyi bódulat után magához tért, beült a kocsiba, és óvatosan kihajtott a faluból. Gyorsabban nem is ment volna, hiszen remegett a lába.
Késő délutánra érkezett a városba. Steve Morrick tárt karokkal fogadta a kiadóban.
− Na, végre valahára, hogy itt vagy! Beszerveztem neked egy csomó programot. Találkozunk mindenkivel, vacsorák, bulik, partik, hogy egy kicsit asszimilálódj a 21. századra újra. No, mutasd szépségem, mit hoztál nekem − Steve nagyon türelmetlen volt, és utálta, ha valaki nem azt csinálta, amit ő akart. Majnát ez azonban kevésbé zavarta. Azt tette, amit akart, és úgy ahogyan ő akarta.
− Hoztam egy regényt, és egy novellás kötetet is. Ez utóbbit négy nap alatt írtam − nyújtotta oda a kéziratokat. − Itt van elektronikusan is − és a pendrive-ot is odaadta a férfinak.
− Imádom, amikor ilyen precíz vagy! − lelkendezett a férfi.
− Azt viszont nem fogod imádni, amit most mondok…Három napod van, hogy mindent elintézz, amihez én is kellek… aztán hazamegyek.
Steve Morricknak felakadt a szeme.
− Hazaaaa méééééész???? Három nap? Észnél vagy? Addig egy találkozót sem tudok megszervezni, nemhogy egy parti beleférjen! − méltatlankodott Steve.
− Márpedig ennyi időd van. Nem akarok sem partit, sem felesleges találkozót, csak azokat az embereket akarom látni, akiknek a könyvemhez köze van.
− Jól elástad magad azon az istenverte helyen! Mi a fene történt veled? Muszáj emberekkel találkoznod!
− Igen, de nem most. Elég, ha majd akkor találkozom velük, ha már kint lesz a könyv és a novellás kötet − Majna csendes volt, de nagyon határozott.
− Engem kinyírnak, ha most mindent lemondok, mert nem vagy hajlandó elmenni sehová. Majna, kérlek, könyörülj rajtam! − a férfi látta az asszony elszántságát, és jól tudta, Majnának hiába beszél a lelkére, hiába könyörög. Bár ilyennek még sohasem látta.
− Lárifári! − legyintett Majna. Bájosan Steve-re mosolygott, s részéről lezártnak tekintette a vitát. − Most veled vacsorázom, aztán hazamegyek. Holnap délelőtt dolgom van, aztán bejövök, megbeszélhetjük a teendőket. Szóval gyorsan add oda valakinek a kéziratot, aki átolvassa, s addig szól, amíg itt vagyok. A novellákat is. Kérlek! − azzal felállt és otthagyta az elképedt férfit az irodájában.
A lakásában semmi sem változott. Tisztaság volt, mert a korábbi bejárónője kitakarított. Várta Majnát. Minden olyan ismerős volt, mégis minden annyira más. Már nem érezte, hogy mindez az övé. Valami hiányzott belőle. Hamar rájött: az élet. Ő elment, s vele együtt ebből a házból kihalt az élet is. Pedig most sem fog bele életet lehelni. Két hónapig akart maradni, de csak pár nap lesz belőle. Valami történt… az a csók, ott annak a kis aprócska román hegyi falunak a közepén… Vagy csak beképzeli magának? Talán ennyit még nem felejtett egy női-férfi kapcsolatról, talán még meg tudja érteni mit is jelent egy rohanó férfi, egy viharos csók… Talán szerethet újra? Több ideje nem volt ezen gondolkodni, mert meglátta, hogy villog a telefon üzenetrögzítője. − No, még valaki hamar megtudta, hogy átléptem az országhatárt − gondolta, miközben lenyomta a visszajátszó gombot.
− Majna, remélem, nem veszi tolakodásnak, máris nagyon hiányzik. Bocsásson meg, hogy úgy lerohantam, őrültté tett a gondolat, hogy hosszú ideig nem láthatom…Szeretném…− már csak a kattanás hallatszott… Majna pedig boldogan bámulta a készüléket.
Soká aludt el. Amikor végre az álom rátelepedett, akkor kiszabadultak az árnyak, amelyek irányították az elméjét, meghatározták a mindennapjait, vitték a kezét, s olykor nem hagyták nyugodni. Ez most mégis más volt. Eddig soha sem magát álmában, mindig csak látta a képeket, de ő maga sohasem, volt részese az eseményeknek. Megjelent a mágus, ott állt vele szemben, s szavak nélkül tudatta vele, hogy ez az ő álma, az ő világa. Álmában Majna egy könnyű piros nyári ruhában indult le a hegyről. Vidáman lépegetett, kezében kis kosarával, élvezte a nyári nap sugarait, a fényt, amely betöltötte a Földet és az ő kis világát. A nyári szellő bele-belekapott a ruhájába. Leért a hegyről, a falu teljes pompájában virított, mindenütt virágzó fák, kerti növények. Valóságos szín és illatorgia. Majna imádta ezt az időszakot: a minden létező élőlény örvendezett a kora nyárnak. Az emberek mosolyogva köszöntötték, vidám zsibongással telt meg a falu. Aztán hirtelen csend lett várakozással teli csend. Az utca túloldalán megjelent egy férfi. Erős, magas, fekete hajú, vakítóan kék szemekkel, amelyek nem láttak mást, nem érzékeltek mást, csak a piros ruhás nőt az utca közepén. Egyetlen lépés választotta egymástól… megszűnt a világ létezni körülöttük, ketten voltak, egy férfi és egy nő…
Az idilli álmot egy eszeveszetten hangos csörömpölő hang szakította félbe az éjszaka közepén Csengett a telefonja.
– Te boszorkány! – hallotta Steve Morrick fáradt, de boldog hangját – Nem tudtam letenni a könyvet! Szenzációs! Már értem, miért is kell visszamenned. Menj! Az a világ legfontosabb dolga most. Menj! Szaladj! Rohanj!
Majna másnap reggel újra autóba ült. Nem tudta, mi lesz, mi fog történni, de az tudta, hogy most mennie kell. Vissza, abba az eldugott, kis isten háta mögötti kis faluba…
Késő délután érkezett meg. Megállt a falu közepén, kiszállt az autójából. Nem volt rajta piros ruha, nem tűzött a nap, nem zsongott a falu, ő mégis tudta, hogy ott van, amit keres.
A férfi ott állt az utca túloldalán. Lassan indult el a nő felé. Az utca megtelt emberekkel, akik csendesen szemlélték a történéseket. Aztán, ahogyan egymás felé lépkedtek megszűnt a világ körülöttük…ketten voltak, a férfi és a nő, akik álmaikban már találkoztak…Most a valóság írt számukra új fejezetet.
Kalmár Erika
(minden jog fenntartva)