.jpg?ph=8b00ed66c6)
Már megint az álmok
Azok a fránya álmok! Nem hagyják nyugodtan aludni az embert. A legszörnyűbb persze az benne, hogy reggel, amikor magadhoz térsz, azt sem tudod, mi történt veled. Fekszel az ágyadban, bámulod a plafont, erősen koncentrálsz - már amennyire az ébredés félkómás állapotában telik tőled - és megpróbálsz töredékekből összerakni valamit. Hátha a bölcs Álmoskönyv majd megmondja neked a tutit. Hát nem! Valójában - a tudósok szerint - 5-6 álomkép rohan végig az agyunkban egyetlen éjszaka alatt. Van, amikor csak foszlányok maradnak meg, máskor elevenen él bennünk az egész, mintha a valóságban is megtörtént volna. Ilyenkor nem tudjuk, hogy merre is van az előre. Nos, amikor ronda dolgok rémképei jelennek meg az éjszaka közepén, akkor bizony egyáltalán nem baj, ha abból csak rongyos, cafatokban lógó, koszos rongydarabok maradnak. Ízünk-porcikánk sem kívánja, hogy azokat kerek egésszé, nyomasztó valósággá formázzuk.
A másik féle, amikor amolyan tündérszárnyú halovány kis apróságok maradnak meg bennünk, akkor vágyunk rá, hogy szép, kerek, egész, idilli történet kerekedjen belőle, s reménykedve gondolunk arra, hogy az álmok valóra válnak, mert a jövő történéseinek egy darabkáját hordozzák. Hát igen! Szerintem a nők ebben verhetetlenek, bár láttam már olyan férfit is, aki egyébként talpig férfi a szó legszorosabb értelmében, mégis hisz a rózsaszín csodákban, mert tudja, hogy egy nő arra vágyik.
Egy ilyesféle álomból maradt meg bennem néhány tünelkényi foszlány. A szépséges ősz ihlette az álmot, a séta, a fények játéka, a színek kavalkádja és a vénasszonyok nyarának legszebb napjai. Sétáltam a parton. Előbb csak gyönyörködve a tájban, élvezve a Nap enyhe melegét, vakító fényét, amellyel még szebbé varázsolta körülöttem a világot. Aztán egészen elmerültem a saját gondolataimban, nem vettem észre a sétálókat, a horgászokat a parton, a csaholó, vidáman rohangászó kutyákat, az összebújó szerelmeseket. Olyan volt, mintha megállt volna az idő, s nem létezett ott más, csak én... Elsétáltam a fáig, amit én Isten fájának hívok, mert úgy áll ott a nagy üres térség közepén, mint egy isteni mementó. Néha megállok a fánál, félúton sincs, ha körbe akarom járni a tavat, odasétálok, körbenézem, és évről évre látom, ahogyan növekszik, erősödik. Ilyenkor gondolok arra, hogy bizony az ember is növekszik és erősödik évről évre... Én magam is.
Elindultam a fától, hogy körbe járjam a tavat, ahogyan szoktam. Még mindig nem vettem tudomást a köröttem zajló történésekről, csak a madarakat láttam, egy-egy kacsát a vízen, egy felbukkanó halat, illetve inkább csak a víz rezgését. Átértem a hosszú szakaszra, ahonnan szinte belátni az egész tavat. A közelében húzódó erdősáv pompás színei elkápráztattak. Ennyi szépség láttán az ember szíve is csordultig telik szépséggel. Álltam, bámultam és töltődtem, és boldog voltam, hogy ott lehetek...
Egy alak közeledett felém. Nem néztem meg alaposan, messze járt még. Hm - gondoltam, még egy ember, aki a természetre és saját gondolataira vágyik. Nem törődtem vele, majd szépen elsétálunk egymás mellett, köszönünk, mert ez így szokás, amikor a sehonnában két emberi lény találkozik. Aztán mégis megálltam egy pillanatra. Olyan ismerős volt az alak, a járása, a tartása... Közelebb ért. Megállt, csodálkozva nézett rám. A lábamból is kiszaladt az erő! Ilyen nincs! Egy férfi és egy nő, akik ugyanazért választották a csendet. Gondolkodni a másikról!
Ahogyan az lenni szokott, az álmokban nincs boldog vég, éppen ott szakadnak meg, ahol nem kellene.
Az emberi képzelet határtalan, be lehet fejezni az álmot gondolatban, ha érdemes, ám mindenképpen elgondolkodtató.