Mária nap
Szakadt az eső. Nem ritkaság ez manapság. Másról sem hallani csak ciklonok okozta felhősödésről, zivatarokról, meg özönvíz jellegű, jéggel érkező, hideg csapadékról… Mária napkor.
Nos, egy ilyen este volt akkor is. Épp akkor léptem ki a házból, amikor egy kicsit elcsendesedett. Az esernyőt összecsuktam, nem volt értelme tartani. Szándékom szerint a Duna-partra indultam. „Jó lenne, ha végképp megállna egy kicsit az eső!”− gondoltam, de nem nagyon bíztam benne. Lelógott a lába, s nem túl bizalomgerjesztő felhők úszkáltak az égen sem. Hol világosabb szürke, hol haragosabb, hol egészen sötét. Nem sok jóval kecsegtettek. Én akkor sem hagytam magam eltántorítani. Megnézem a Dunát akkor is, ha esik.
Esett. Nem kímélt. Mégsem adtam fel. Elértem a Mária térig, ahol egy Szűz Mária szobor áll. Sokan jártak itt ma már. A szobor talapzatán mécsesek égtek. Egy férfit láttam meg az esős ködön át a lámpák félhomályában. Ott állt a szobor előtt, csuromvizes volt, de nem zavarta az eső. Kezét imára fonva állt szálfa egyenesen, lehajtott fejjel, s valószínűleg imát mormolt a Szent Szűzhöz.
Megálltam. Hirtelen azt éreztem, hogy megzavartam valamit, valami fenségeset, meghittet, bensőségeset. Már nem érdekelt az eső. Azt éreztem, hogy nem mehetek tovább, amíg a férfi be nem fejezi az imát… Befejezte, rám emelte a tekintetét. Könnyes szemekkel bólintott, hogy köszöni… Én pedig zavartan mentem tovább.
Az eső ellenére sokan voltak a parton. Az Országház és a Lánchíd kivilágítva még az esőben is gyönyörű. Afremov képei jutottak eszembe. Az a sajátos fény, a csillogás, ahogyan az eső okozta visszatükröződéseket láttatja velünk. Ilyennek láttam most Budapestet is. Aztán a fejembe tolult a kép újra az imát mormoló férfiról… Vajon mi történhetett vele? Az ember csak úgy, egy ima kedvéért nem áll ki a szakadó esőben, amikor elmondhatja azt egy templom szentjeinél, vagy akár otthon is. Gyertyát is gyújthat… Találgattam magamban, de az mit sem ér. Csak feltevések, találgatások, amelyek sokszor nagyon távol vannak az igazságtól…
Sétáltam egyet a parton. Bámultam vizet, a fények játékát. Közben az eső is elállt, a Hold is kibújt. Mintha megvárta volna, amíg eláll az eső. Kitárta karjait és széttolta a felhőket, hogy az emberek csodálhassák a telihold szépségét… Köröttem emberek: gyalog, kerékpárokkal, kutyákkal, vidáman nevetgélve, beszélgetve.
Jó órás séta után visszaindultam a lakásba. Az utcában csend volt, kevés autó jár arrafelé ilyenkor. Nem ez a város legforgalmasabb utcája. Az eső is rákezdett megint… Nem siettem, már mindegy volt. Az esernyőt sem nyitottam ki. A hajamról csepegett a víz. Közelebb értem a kis térhez. A férfi még mindig ott állt, ruhája vizesen lógott rajta. Nem imádkozott már… Hangosan sírt. Tétován álltam meg megint. Most mit kellene tennem? Tanácstalan voltam, így megint vártam egy kicsit... Pár perc telhetett el, de én egy örökkévalóságnak éreztem, amikor a férfi felém fordult megtörölte könnyes arcát, s csak ennyit mondott: „Meghalt a feleségem!”…
Akkor láttam meg a könnyek és esőáztatta fiatal arcot. A férfi alig volt harmincon túl. Döbbenet és szomorúság… Csak annyit tudtam mondani, hogy „sajnálom!” Aztán mélységesen megilletődve, kicsit tétován ballagtam tovább.
Mit lehet erre mondani? Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Azt hiszem, semmit, annál többet, mint amit tettem, nem lehet. Mélységesen együtt éreztem azzal a férfival, aki a szakadó esőben, bőrig ázva mondott fohászt a számára legkedvesebb emberért: a párjáért, a szerelméért…