.jpg?ph=8b00ed66c6)
Mennyi zöld!
Szeretem a szép tájakat, a különlegeseket, az érdekeseket, a látványosakat. Magával ragad egy-egy domborzati forma, amelyben érzem a természet hatalmas erejét, energiáját, hatalmasságát. A tenger, a sivatag – egy-egy olyan terület, ahol ez az érzés különösen felerősödik. Volt szerencsém érezni. Álltál már úgy egy nyaralóhely tengerpartján, hogy elgondolkoztál azon, mekkora erővel állsz szemben? Mi van, ha az a nagy víz egyszer csak fogja magát és nekilódul a nagyvilágnak. Míg szelíd, nem borzolják a szelek, s míg az ember sem bántja a mélyben, addig azt érzed, hogy nem árthat neked, sőt, szinte védelmez. Ám, ha zöldeskék tarajos hullámokat vet, mert megharagították, akkor iszonyatos erővel tud tombolni, rombolni, ölni is akár…
A sivatag eleve félelmetes egy olyan ember számára, aki nem ismeri. A formái gyönyörűek, szinte kíváncsi vagy rá, mit is rejtenek. Mennél, megnéznéd, utaznál benne, kalandokat keresnél, miközben tudod, hogy nem mehetsz be csak úgy. Vezető kell, élelem kell, víz kell, sok-sok víz. Takarók, tűz… Mert ugyan nappal nagyon szép, de szépségében ott a szomjan halás lehetősége, az eltévedésé, éjszaka pedig a lehűlésé, és egy olyanfajta csenddé, amely félelemmel tölti meg a szíved, mert ilyen csendet még soha nem élhettél át… Szép, félelmetes, de sokkal alattomosabb, mint a tenger, és „jaj, neked”, ha nem tartod be a szabályait…
A kontraszt mindig éles. A kietlenség után a buja növényzet. Pláne most, hogy napokig esett az eső. Lombos fák mindenütt, zöldellő árokpartok, viruló vetések, mezei virágok sokasága. Autóval suhanok, azaz inkább csak cammogok, élvezem az erdő zöldjét, beszívom az illatát, az utak menti virágokat bámulom, s nézem a madarakat az égen. Néhol még látok egy-egy pipacsot, mellette sárga, kék, fehér apró virágokat, és hallom a madarak csivitelését, a bogarak, rovarok zümmögését. A falvakban belátok egy-egy kertbe, virágba borulva minden. Szeretem a rózsákat, az illatos loncokat, a trombita folyondár narancsos virágát, a kerti szegfűk illatát, a szépséges kardvirágokat… Virágok mindenütt.
A mezőkön élénken folyik a munka. Az aratáson már túl vagyunk, a tarló nem más már csak egy sárgás földdarab, a kukorica még zöld, a napraforgó viszont „lógatja” a fejét. Torma- és paprika ültetvények mentén haladok. Érzem az illatát mindkettőnek: a torma erős, s paprika néhol friss, máshol érződik az eső okozta rothadás szaga. Hozzátartozik ehhez a világhoz. Aztán néhány dombocska következik, ahonnan már kirajzolódnak a távoli erdélyi hegyek vonulatai. „Landscape” – ez az angol szó jut eszembe. Egyik barátnőm külhoni férje lelkendezett így, amikor meglátta ezt a vidéket. Viszonylag sík vidék annak, aki nagy hegyek között él, mégis lenyűgözte.
Engem is mindig magával ragad. Szeretem.
