.jpg?ph=8b00ed66c6)
Mire vársz?
Amikor nem találod a helyed, amikor nem tudod, merre van előre, amikor nem látod a fától az erdőt, amikor a legkisebb feladat is hatalmas leküzdendő akadályt jelent, amikor senkivel sem találod meg a hangot, amikor… Folytathatnám. A sor olyan hosszú lenne, hogy végtelen blogbejegyzés születhetne belőle, amit aztán a hossza miatt senki sem olvasna el... Nem ez a cél.
Van az az állapot, amikor csak állsz, és nézel ki a fejedből, mert dunsztod sincs arról, mi történik körülötted, veled, benned. Mindenki kerül ilyen helyzetbe. Ki így, ki úgy oldja meg, oldja fel, mászik ki ebből a helyzetből. Mivel nem vagyunk egyformák – hála a Magasságosnak! – így a megoldások is szinte végtelen lehetőséget jelentenek. Persze, amikor éppen a fenti állapotban leledzel, nemhogy számtalan, de egyetlen egy sem jut eszedbe, még az az egy sem, ami igazán a tied lenne, ami igazán neked segítene. Ezért aztán csak állsz továbbra is vagy ülsz a kanapé sarkában, és nézel ki a fejedből…
A legtöbben valahol máshol keresik a megoldást, mástól várják az üdvözítő, felszabadító mondatokat, a kezdő lökést, egy kiáltást, egy érzést, bármit, csak történjen már végre valami! Aztán, amikor egyetlen külső inger sem felel meg annak az elvárásnak, amit megoldásként kigondoltál, akkor nyugtalankodni kezdesz, és ezerrel ostorozod magad mindenféle idiótasággal. Ez sem vagy, az sem vagy, semmire se vagy jó, mert nem vagy elég szép, elég okos, elég agilis, elég ez, elég az…
Na, igen! Arra bezzeg igenis nagyon jó vagy, hogy tovább mélyítsd saját nyomorodat.
Mit ne mondjak: emberi tulajdonság, talán az egyik leggyakoribb – kiválóan tudjuk magunkat még mélyebbre lökni a posványban. Onnan nehezebb kimászni. A posvány ez nem értelmező szótári megfogalmazás, csak az enyém), amolyan sötét, pocsolyás mocsár, ami visszahúz, nem ereszt... És különben is, jobb benne dagonyázni, mint keserves kínlódások árán kimászni belőle…
Még a tükröt is messze elkerülnéd, ha tudnád, de lépten-nyomon meglátod magad benne. Látod a zilált hajadat, a szemed alatt éktelenkedő tengermély, lila karikákat, a sápadt, beesett arcodat, a görbe hátadat. Aztán mégis csak megállsz, szembesülnöd kell végre azzal, amit látsz. Megkövülten bámulod a tükörből rád meredő arcot.
– Ez én lennék?! – rendezni próbálod a hajad, simítani az arcod, egyenesíteni a hátad…
Hirtelen egy egészen más arc jelenik meg előtted. Vidáman csillog a szeme, élettel teli az arca, rendezett a haja, egyenes a tartása… Az erőtől duzzadó nő ismerősnek tűnik, láttad már valahol, valamikor, fogod a fejed, emlékezni próbálsz, nem megy. Aztán mégis…
A felismerés pokoli érzéssel jár. Az, ott a tükörben, te magad vagy!
– Mire vársz? – kérdezi a "majdnem" képmás. – Mégis, mondd, mire vársz?
„Mire is várok?” – a válasz csak nagyon lassan fogalmazódik meg benned. Azt az állapotot akarod újra és újra, azokat az érzéseket, azokat a vidám perceket… Az elveszett utat kell megtalálnod újra, ami oda vezet…