.jpg?ph=8b00ed66c6)
Ne sírj...
„Ne sírj! Minden rendben lesz” – sok évvel ezelőtt mondta nekem egy „kisember”, aki akkor alig volt hétéves. Simogatta az arcom, vigasztalt, a szeméből olyan erő és bizakodás áradt, hogy csaknem elszégyelltem magam. Én meg, a nagy és okos felnőtt, hitehagyottan, tele félelemmel és szorongással, ott bőgtem egy kórházi folyosó végén, s már a sokadik kínnal töltött óra után azt vártam, hogy végre kinyíljon a műtő ajtaja, megjelenjen az orvos és mosolyogva mondja, hogy „Minden rendben van!”
Megtörtént, csak persze még órákkal később. Közben többször a fülembe csengtek a kisfiú szavai, aztán újra elillantak és én ott maradtam a sírásommal, az idegbajommal az aggódásommal és a szörnyűséges félelmemmel… Sok-sok óra után, estefelé, végre megjelent egy orvos. Ruhája facsaró víz, de a szeme, ha fáradtan is, de csillogott… Én pedig azt éreztem, hogy valami hihetetlenül nehéz kő szakadt le rólam és darabokra esett szét…
Azóta hányszor mondtam már magamnak is, másnak is, hogy „Ne sírj! Minden rendben lesz!” Volt, amikor valóban rendben is voltak a dolgok, volt, hogy a síró megtalálta az utat, volt, hogy lassan múltak el a rossz dolgok.
Egy biztos! Annak a kisfiúnak, aki már bizonyára felnőtt férfi, volt valamije, amit akkor még nem igazán értettem. Nem tudtam, mi az a többlet benne, ami még bennem nincs, de más „kisemberekben” – a sajátomban is – benne volt. Honnan vették? Mi az az erő? Milyen? Hol terem? Hogyan lehet rá szert tenni?
Nem lehet boltban venni, nem lehet sorban állni érte. Mertek hinni, mert akartak valamit. Erős hittel néztek szembe mindennel, ami várt rájuk. Volt és biztos vagyok benne, hogy nekik most is van hitük.
A mai embernek még mindig nincs. Nap, mint nap szembesülök ezzel. Igaz, nem síró emberek jönnek velem szemben az utcán… Hajlott hátúak, sápadt arcúak, fénytelen szeműek, akik robotként rángatják végig a gyereket az utcán, vonszolják magukat szatyrokkal megrakodva előbb a munkahelyre, aztán haza. Nem hallok vidám nevetést a villamoson – kivéve persze, ha vihogó tinédzserek hada száll fel. Nem látok mosolygó arcokat, udvarias embereket. Látok viszont egy seregnyi zombihoz hasonlatos embert, akik révetegen bámulnak ki a villamos ablakán, vagy szótlanul ülnek, állnak a metrón, trolin, autóbuszon, vagy az éppen legdivatosabb kütyübe merülnek abban a hitben, hogy a virtuális világban való létezés a valóságot jelenti.
Hát nem!
Sokkal inkább szeretnék síró, zokogó, könnyes szemű embert látni, akiknek azt mondhatnám: „Ne sírj! Minden rendben lesz