Néha, reggel...

2014.03.30 08:33

Néha, reggel ülök a gépem előtt és bámulom az üres lapot. Néha, reggel egyetlen gondolat sem rohangászik a fejemben, valahol csendben üldögélnek, talán azt várják, hogy felébredjek igazán. Akkor aztán hirtelen ezerfelől zsonganak-zsibonganak a fejemben, s olyan erővel döngetik a képzeletbeli falakat, hogy nem hallok mást, csak a dübörgést. Na, ilyenkor szoktam letenni a gépet magam mellé, laza csukló mozdulattal lecsapni a tetejét, magamra húzni újra a paplant és hagyni, hogy őkelmék úgy zajongjanak, ahogyan akarnak.

Aztán, egyszer csak megszűnik a zaj, a zsibongás, kristálytiszta szavak és mondatok jönnek, szépen sorban, egymás után...

 

Megkezdődött a szokásos napi rutin. Reggel nyolc, kilép a csikorgó kovácsoltvas kapun, s mindaz, amit addig kizárt a hatalmas, régi kőház fala, ajtaja, ablaka, most szinte arcul vágja. Emberek sokasága az utcán, mindenki rohan. Autók tülekednek, tolonganak, feltolulnak a lámpáknál. A zebra előtt ideges anyuka rángatja a gyerekét, apa cipeli a hátizsákot, s közben mondja a reggeli szentenciákat, amitől aztán a szegény csemetének egész napra elmegy a kedve a sulitól is, attól meg pláne, hogy még délután haza is menjen. A nagyi viszont kedvesen magyaráz, óvva inti az unokát, és köszön el a gyerektől az iskola kapujában. Csikorgó autó, félig még gurul, de a nő kipattan belőle, mérgesen, durcásan a reggeli veszekedés miatt. Szemben egy másik nő jön, telefonál, a fél város hallja... Nem baj, „csak” a párját szidja, ócsárolja. Egy csoport tini vihog a korán reggeli zajban, a legújabb facebookos bejegyzésen. Akadnak olyanok is, akik csendesen sietnek céljuk felé, vagy éppen próbálnak nyugodt léptekkel előre jutni, de egy idő után a rohanó város magával ragadja őket, s nincs mit tenni, menni kell.

 

Néha, reggel, arra ébred, hogy csend veszi körül. Nincs zaj. Az ablakon beszűrődő reggeli napfény, a madarak csivitelése azt jelenti, máshol van. Egy egészen más világban. Lustán nyújtózik az ágyban, kávé illata terjeng a levegőben... Papucsba bújik, egy kendőt terít a vállára, mert hűvös még a tavaszi reggel, de jólesik meginni egy kávét a teraszon, élvezve a reggeli friss levegőt, a kert zöldjét, a rügyező fákat, az éledező virágokat, a környék csendjét. Az első csodát.

A másik csoda akkor kezdődik, amikor autóba ül egy szombati nap délelőttjén, hogy beszerezze, amit kell, embernek, kutyának, háznak. Csend van az utcákon, elvétve egy-két autó, kevés járókelő, nincs tolongás, nincs tülekedés, nincs reggeli idegbaj. Valahogy nyugodtabb ez az egész, s nem csupán azért, mert szombat van, hanem azért is, mert a rohanás, a stressz valahol ott rekedt a nagyváros betonfalai között.

Egy rövid út, s a nyugalom egy újabb formája mutatkozik meg. Már maga az út egy újabb csoda! Ez a sokadik már, s amit eddig nem vett észre, mert része volt a mindennapoknak, most más nézőpontból látszik, nagyon más. Az út mentén virágzó kökénybokrok, az árok partokon ezernyi kis virág, sárga, lila, fehér – némelyiknek a nevét sem tudja, csak ismeri, sokszor látta már korábban. De jó újra látni, beszívni a tavasz illatát, a mezők, rétek friss fű illatát!!! Tanyasi csend. Előtte egyik oldalon a végtelennek tűnő szántó, ahol sarjadzik az új vetés, másik oldalon a rét, legelő állatokkal teli, harmadik oldalon az erdő, amelynek fái néhol még kopaszak, máshol pedig már élénkzölden virítanak.

Aztán a vízpart. Hűvös van, lassan lemegy a Nap, az esték még hűvösek. Fázósan húzza össze magán a pulóvert. Érzi az elmúlt nap másságát, a feltöltődést, és a jóleső fáradtságot. Nézi a vizet, lágyan fodrozódik a szélben, mintha a víz magával vinne valamit. Hagyja elmenni..., mert az úgy van jól.

Néha, reggel... Szépek ezek a reggelek!