Oldás és kötés
A tél bezárja az embert. A hidegben nincs kedve kimoccanni senkinek. Vera Milesnak sem volt kedve, immáron negyedik napja. Pedig éppen lett volna hová mennie. Kinézett a lakása ablakán, le az utcára, mindent hó borított, a kopasz fák fagyott ágain centis hó csücsült. Vera már vagy félórája állt az ablak mellett, az egyik szomszédot nézte, akinek feltett szándéka volt, hogy kiássa a kocsiját a négynapos hó alól. A lány szurkolt a szomszédnak. Az elmúlt négy napban ennyi volt az összes szórakozása, no és az, hogy írt.
Vera Miles bíróként dolgozott a körzeti bíróságon. Szerette a munkáját, bár sok szabad ideje nem volt mellette. A középmagas barna nő köztiszteletnek örvendett, tudása és következetessége, embersége miatt még az idősebb kollégái is felnéztek rá. Harminchét évesen maradt özvegyen, férje egy szerencsétlen autóbalesetben halt meg vétlen sofőrként. Az autópályán egy kamion keresztbe fordult előtte, és az ő autóját nekinyomta a sziklának. Azonnal meghalt. Vera csaknem két évig beletemetkezett a munkába. A fájdalom, amit viselnie kellett felemésztette minden erejét. A baleset utáni hónapokban elveszítette a babát is, akit akkor már ötödik hónapja hordott a szíve alatt. Nagyon akarták azt a gyereket, nagyon örültek neki és nagyon várták. Késői áldás…
Egy hideg téli napon – mint a mostani is – Vera élete darabokra szakadt. Évek óta próbálja a darabokat összerakni, több-kevesebb sikerrel. Pár hét múlva negyven éves, pályája csúcsán van, elismerik, szeretik, tisztelik, de a magánélete még mindig romokban hever.
A baleset után hónapokig szinte öntudatlan állapotban teltek a napjai. Bejárt dolgozni, mert a kollégái arra kérték. Azt akarták, hogy ne legyen egyedül, ne legyen ideje a múlton merengeni, az emlékekbe temetkezni, mert onnan nincs kiút. Nem visz előre. A munkán kívül nem érdekelte semmi, nem járt sehová, pedig a barátai próbálták koncertekre hívni, görbe estékre vagy csak süteményezni, kirándulásokra citálni. Nem ment. Otthon töltötte a napjait. Tévézett, olvasott, zenét hallgatott, vagy egyszerűen csak ült a nappaliban, a sötétben, és bámult a semmibe.
– Azt tudod, hogy nem normális dolog, amit csinálsz, és a világon semmi értelme nincs – korholta sokszor a barátnője. Monique olyan volt, mint az élő lelkiismeret, de hónapokig neki sem sikerült Verát kibillenteni ebből a letargiás állapotból.
– Tudom, tudom, majd menni fog, most még nem megy. Hagyj nekem egy kis időt még! – hallotta az örökös választ.
Valami kevéske fordulat akkor következett be, amikor Verának egy több napos továbbképzésre kellett mennie, és még előadást is kellett tartania az amerikai szokásjogon alapuló törvénykezés metódusáról. Ehhez alaposan fel kellett készülnie, és persze el is kellett utaznia. Már tavaszodott, a kellemes langy meleg ellenére is kelletlenül pakolt be a kocsijába. Semmi kedve sem volt az egészhez.
– Ha már magát választották, mint a legjobbak egyikét, akkor legalább tegyen úgy, mint akit érdekel is a dolog – jegyezte meg a főügyész, amikor a nő kilépett az ajtón.
Vera megérezte az élét ennek a fél mondatnak, s kocsiban azon gondolkozott, hogy talán megérdemel annyit a szakmája és a közösség, ahol dolgozik, hogy legjobb tudása szerint tegye a dolgát.
A háromszáz mérföldes utat csaknem öt óra alatt tette meg. A négycsillagos szálloda a tó partján állt, nagyon könnyen odatalált. Fázósan húzta össze magán a zakót, amikor kiszállt a kocsiból. Egyik ámulatból a másikba esett. Járt már ebben a kisvárosban, de soha nem látta még a tó partján kibontakozó tavaszt. Kacsák és hattyúk úszkáltak a vízen, a tóparti fákon bátortalanul bontogatták szirmaikat az apró fehér és rózsaszín kis hegyes szirmú virágok. A nőnek kedve lett volna egy nagyot sétálni, ám egyelőre nem tehette. Még egy pillantást vetett a tavaszi csodára, aztán elindult a csomagjával a recepcióhoz. A recepción összetalálkozott egyik régi kollégájával, Thomas Shepperddel.
– Hello Vera! Ezer éve nem láttalak! Hogy vagy? – kérdezte Shepperd mit sem sejtő vidámsággal az arcán.
– Köszönöm, megvagyok – felelte Vera, megeresztett egy halvány mosolyt is.
– Nem vagy toppon, úgy látom. Fel a fejjel, nem lesz ez olyan borzalmas! Bár az előadók nem a legtutibbak a szakmában – utalt az előttük álló pár napra a férfi. Nem voltak soha nagyon jóban, Shepperd mindig azt képzelte magáról, hogy nála okosabb jogász nem létezik a Földön. Vera pedig nem szeretett értelmetlen dolgokon vitatkozni.
– Én is előadó vagyok – jegyezte meg szárazon.
Thomas Shepperd szerencsére tudta, mikor kell lelépnie. A beszélgetésnek akaratlanul is fültanúja volt két másik bíró is, akik nevetve mentek oda Verához.
– Ügyesen leszerelte kollegina! A pancser sosem figyel a részletekre! – mondta egyikük. Váltottak pár szót az asszonnyal, kifejezték részvétüket az őt ért veszteség miatt, aztán hagyták, hadd intézze a dolgait.
A konferencia simán zajlott. Csak Vera előadásán támadt kisebb tumultus, ugyanis nem fért be mindenki a szekció terembe, amit ennek az előadásnak kijelöltek. Nem számítottak nagy érdeklődésre, aztán mégis zsúfolásig megtelt a terem. Aki hallotta már előadni, nem szívesen hagyta ki az előadásait. A legszárazabb jogi anyagot is képes volt élvezhető formában tálalni. Az előadás végén egy magas őszes férfi lépett oda hozzá.
– Nem gondolja, hogy tanítania kellene? – kérdezte. – Ezzel az előadói képességgel, egyetemi katedrát is kaphatna. Én szívesen látnám…
Vera megköszönte szépen az ajánlatot, de még a legnevesebb egyetem jogi karának dékánja sem tudta rávenni, hogy a katedrát válassza a gyakorló bírói munka helyett.
– Legalább gondolkodjon el rajta – kérte a dékán. – Ha megengedi, felhívom a jövő héten és egy személyes találkozón beszélhetnénk a dologról.
Az asszony ugyan beleegyezett a személyes találkozóba, de előre megmondta, hogy ne reméljen tőle túl sokat a dékán. A férfi örült legalább annak, hogy a nő a személyes találkozóba beleegyezett. Tetszett neki, bár ezzel még nem akart előhozakodni. Mégis ő volt az, aki Verát kibillentette a megszokott már-már unalmas életmódjából. Ritkán találkoztak, úgy telt el három-négy hónap, hogy csak pár alkalommal voltak együtt. Philip Artman vacsorázni vitte, másik alkalommal moziba, aztán színház, opera, vagy csak egy egyszerű sétakocsikázás a hegyekben, hosszú séta a tó partján. Ez idő alatt sikerült rávenni Verát, hogy kicsit változtasson a környezetén is. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a nő egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívott egy ingatlanost, aki viszonylag nagyon hamar, alig két hónap alatt eladta a lakását. Persze, nem volt nehéz, hiszen jó helyen volt, és kellően nagy ahhoz, hogy egy ifjú házaspár bele is szeressen. Házat vett, a közeli tó partján, így már nem kellett mérföldeket utazni ahhoz, hogy a tóparton sétálhasson. Aztán az autóját is kicserélte. Nagy autót vett, utálta a kicsiket, félt az úgymond „női” autókban. Mindig is a nagyobbakhoz volt szokva.
– Te aztán nem aprózod el! – kiáltott fel Philip meglepetten, amikor meglátta az új autóját, egy terepjárót.
Még pár hónapot eltöltöttek így, ám amikor Philip rákérdezett, hogy lehet-e több közöttük, mint szimpla barátság, akkor Vera kihátrált az egészből. Úgy érezte, még nincs felkészülve egy új kapcsolatra. Philip elment, a nő pedig visszabújt a csigaházába. Újra csak a munka, az otthoni négy fal, könyvek, zene és néha egy kis séta. Kerülte az élet sűrűjét.
– Na, ebből elég! Unom már a hülyeségeidet! – csattant fel Monique egyik alkalommal. – Vagy elmész egy társkeresőbe, vagy én keresek neked valakit, és vakrandikra fogsz járni!
− Ugyan, hagyd már! Nem megyek sehová, engem nagyon sokan ismernek, csak nem társkeresőben fogok magamnak párt találni! – méltatlankodott Vera.
– De bizony! Mert hiába mozogsz annyi férfi között, hiába jársz-kelsz a nagyvilágban, nem hagyod, hogy lássák benned a nőt. Talán előbb ezzel kellene kezdeni valamit.
Vera hagyta, hogy Monique boltról boltra rángassa, ezer plázát és butikot bejárjon vele. Végül is az lett az eredménye, hogy színesebben öltözködött, s az unalmas fekete és kék kosztümöket néha felváltotta egy halványabb színű, vagy éppen egy harsány vörös. Vera kezdte magát újra nőnek érezni. Aztán jött a fodrász, kozmetika, manikűr, ahová egyébként is eljárt, de csak most volt mersze változtatni.
– Nocsak?! – állt meg előtte a főnöke egyik reggel. – A kisasszony kibújt végre a csigaházából?
Vera egy széles mosollyal jutalmazta a bókot. Mert ez az volt a javából. A főnöke ugyanis nem nagyon vette észre a változásokat senkin.
Aztán több mint másfél év egyedüllét után megtört a jég. Vera regisztrált egy társkereső oldalon. Ennyit volt hajlandó bevállalni. Fotóval, keresztnévvel vállalta a dolgot, aztán Monique-kal együtt lesték az érdeklődőket. Az első néhány „randi” után Vera fel akarta adni az egészet, mert bár mindenkinek volt egy esélye nála, azért a rostán nem akadt fent senki.
– Nem megy ez nekem! – sóhajtott nagyot, amikor éppen egy rosszul sikerült találkozóról érkezett meg Monique-hoz.
Nyár közepén járt az idő jócskán, amikor beütött a szerelem. A férfi jött, látott és győzött, s olyan intenzitással seperte el az asszonyt, hogy nem maradt ideje még gondolkodni sem. Levelek jöttek-mentek egy álló héten át, aztán telefonok következtek, s a férfi úgy gondolta látni akarja a nőt. A férfi nyugalmazott rendőr alezredesként mutatkozott be. Tíz évvel volt idősebb, mint Vera, viszont simán letagadhatta volna a korát. Nagyon jól nézett ki, magas volt, deltás és kopasz. A szemében a belevaló vagányság csillogott. Vera beleszédült Burtbe. A karjába is. A férfi bár másik településen lakott, minden héten jött, sok időt töltöttek együtt. Vera pár hét után kezdett átlátni a lila ködön, s voltak dolgok, amik nem tetszettek neki, ha rákérdezett, kitérő válaszokat kapott. Eleinte nem érdekelte, de aztán egy aprónak tűnő hazugság miatt kételkedni kezdett. Olyasmihez folyamodott, amit normál esetben nem tett volna meg. Minek is kezdene el nyomozni valaki után, akit ráadásul még szeret is. Aztán megtette. Felhívta egyik barátját a rendőrségen és kérdezősködött egy kicsit.
– Ülsz, bírók gyöngye? – kérdezte nevetve a hadnagy barátja.
– Jézusom, csak nem olyasmiket fogsz mondani, amitől le kellene ülnöm?
− De, igen. Na figyuzz! A pasi nem 50 éves, hanem 60, a környékén sem járt a kommandónak soha, nem ismeri senki, az ottaniak sem…és a legrosszabb még csak most jön, nem özvegy…nagyon NŐS!!! – az utolsó szót csupa nagybetűvel ejtette ki.
– Naaaa, neeee! – kiáltott fel Vera.
– Ennyire nem lehet aljas! Most mi a fenét csináljak?!
– Hülye kérdés! Rúgd ki!
Ám Vera nem ezt tette. Szembesítette Burtöt az összes megszerzett információval. A férfi egy kicsit duzzogott, amiért Vera lenyomoztatta, de végül is mindenre volt magyarázata. Vera pedig balga módon hitte neki. Hinni akart, hiszen olyan régen volt már egyedül és annyira vágyott arra, hogy legyen valaki körülötte. Pedig a férfi mindent képviselt, amit ő nem akart az életében: sokkal idősebb volt és nős. A nő semmilyen bonyodalmat nem akart az életében.
Még vagy két hétig rendben mentek a dolgok, aztán viszont minden megváltozott. Addigra persze a nő halálosan szerelmes lett az érdemtelen férfiba. Beszéltek naponta telefonon, levelet váltottak, de Burt egyre kevesebbet jött. Hol az autóját törték össze, hol az ujját vágta el, hogy a vadászaival voltak gondok, hol kötelező programja adódott, hol a lánya műtétje miatt panaszkodott. Vera egy darabig hitte is, amit mond és nem is. Tény, hogy egyre többet idegeskedett, mert Burt folyamatosan ígérte, hogy jön. Érkezik, már elindult, ám valahogy sosem érkezett meg akkor, amikorra ígérte magát. Vagy másnap, vagy harmadnap, vagy egy hét múlva. Vera pedig csak várt és várt, és magányosabb volt, mint valaha. Nem szervezett programokat, ami volt is lemondta, mert mindig csak a férfit várta. Néha megkérte a férfit egy-két dologra, arra gondolván, hogy számíthat rá. Nem lehetett. Valami miatt mindig lemondta, azt, amit korábban természetesen megígért. Verának olykor az utolsó pillanatban kellett átszervezni a programját. Ez így ment két hónapig, amikor is végre besokallt. Nem szokott senki után sem menni, de benne volt a „mindent tudni akarok” érzése, és főként a miértekre kereste a választ. Rájött, hogy miért is engedi ő magát lábtörlőnek használni, amikor ő egy független nő, és még csak rosszul sem néz ki. És eljutott odáig, hogy egyik verőfényes nyári napon beült az autójába és autózott száz mérföldet, hogy megtudja az igazat. Egy népünnepély kellős közepébe érkezett: éppen az elszármazottaknak tartottak ünnepséget, és az emelvényen ott volt Burt is, mellette a felesége. Vera számára most nyert igazán értelmet az a sok információ, amit elengedett a füle mellett, s hagyta, hogy a férfi a különéléssel kábítsa, s mellébeszéljen a dolgoknak. Kiszállt a terepjáróból, megállt az emelvény előtt, nem túlságosan elöl, de azért annyira közel, hogy látható legyen. Nem is tudott észrevétlen maradni, a fekete fehér nyári ruha, a tűsarkú és persze Vera kisugárzása már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. Soha, sehol nem tudott észrevétlen maradni. Látta Burt arcát, amikor felfedezte. Elég volt. Maradt még pár percet, aztán visszaült a terepjáróba és hazahajtott. Egyenesen a tó partjára ment, muszáj volt sétálnia, kiszellőztetnie a fejét, kiűzni belőle a férfit. Már csak azért is, mert a hazafelé vezető utat végigvitatkozta a vele, mert felhívta telefonon és leszidta, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hozta őt a nő.
– Még örülhetsz is neki, hogy nagyon intelligensen viselkedtem, akár botrányt is csaphattam volna, s annyi lett volna a köztiszteletben álló imázsodnak! – vágott vissza Vera. Letette a telefont, s bármennyit is hívta a férfi, nem vette fel többet.
Három hónapba tel, mire újra magához tért.
A magány elemi erővel csapott le rá újból. Begubódzott, nyalogatta a sebeit, közben persze észre sem vette, hogy valójában kivirult. Olvasott önelemzéseket, spirituális könyveket, s amit érdemesnek tartott és megragadt bennem, azt használta is. Ez a balul sikerült kapcsolat új csatornákat nyitott meg, amelyekről egyelőre nem vett tudomást, de azért azok még léteztek. Nem csupán a kollégái, hanem az őt körülvevő emberek is észrevették, sehová nem tudott már láthatatlanul belépni, szimplán elvegyülni. Volt benne valami, amit mások láttak, éreztek, de ő még nem volt tudatában ennek.
Egy időre elment a kedve a randizástól. Eltelt újabb három hónap, amikor újra úgy döntött, hogy megpróbálja, mit is veszíthet. Legfeljebb saját magát egy időre megint. Más néven, jelentkezett be egy online társkeresőre, és online Naplót vezetett. A fotón, amit kitett, háttal állt a tó partján, jobbára csak a sziluettje látszott. Egy pár hét leforgása alatt azt vette észre, hogy a férfiak olvassák a Naplóját. Többen írtak neki emiatt, akadt olyan is, aki csak barátságot akart vele kötni, és az írásait olvasgatni, mások gratuláltak. Aztán mégis akadt valaki, akivel szívesen megismerkedett. Sok közös vonás, sok közös gondolat… Alakult belőle valami. Olyan viharosan, ahogyan csak lehet. Az élet egy hatalmas orkán, ami, ha akar, két embert iszonyatos gyorsasággal tud egymás mellé sodorni, s nem hagy kibúvót, nincs lehetőség lassítani, mert az egy idő után már fájdalmas nyomokat hagy. Így történt Verával is. Sodródott és hagyta magát, mert élvezte, ami történik vele. A férfi pedig aranyos volt, kedves, bár közel sem az a típus, akit Vera kedvelt, ám amikor belenézett a csillogó szemébe, elfelejtette még azt is, hol is van. A férfi pedig látni akarta, amilyen hamar csak lehet. Látta, és megszerezte. Vera napokig csodálkozott magán, hogy már megint mibe mászott bele. Az események pedig csak peregtek-peregtek, nem maradt idő a gondolkodásra. Azon kapta magát, hogy érzelmek fűzik a férfihez, szereti…De hogyan is? Ennyi idő alatt? Mi történt? Mi az, ami elvarázsolta? Aztán rájött, a férfi maga, a személyisége, a beszéde, a modora és az, ahogyan megérinti, ahogyan hozzáér, ahogyan öleli, és nem ereszti, amiket mond, és ahogyan mondja. Csapdába esett, a szerelem csapdájába. Vajon van ebből kiút? De akar-e egyáltalán kiutat keresni? Nem úgy tűnt, sőt sokkal inkább úgy, hogy ezzel a kapcsolattal már lehetne kezdeni valamit. David, nem sokat teketóriázott. Jött, amikor úgy gondolta, s bár éppen felhívta előtte Verát, de volt, hogy már az ajtóban állva telefonált. A nőnek tetszett ez a fajta határozottság, mert az érezte, ez a férfi végre tudja, mit akar: a nőt. Hónapokig minden ragyogóan ment. David jött, és a fergeteges éjszakákat, a forró és izzasztó szeretkezéseket, jóleső pihenés, lustálkodás követte. Vera pedig húsz centivel a föld lebegett. Élvezte újra a szerelem ízét, s azt, hogy tartozik valakihez, mert most ezt érezte. David is másik városban élt, ám a távolság, úgy tűnt, a férfi számára nem jelent semmiféle nehézséget, hiszen a leglehetetlenebb időpontokban is autóba ült, hogy vele lehessen.
Egyik alkalommal hosszú hétvégét terveztek, amikor Vera megérzett valamit. Amolyan női megérzés, illik hallgatni rá, ezt ő is tudta, mert a megérzés soha nem hazudik, csak a nők hajlamosak arra, hogy ha nekik az nem kényelmes, vagy nem kedvező, nem is vesznek tudomást róla. Pedig kellett volna. Érezte, hogy valami megváltozott. Eddig naponta többször is beszéltek, a férfi hívta, ő is a férfit. Aztán csak azt vette észre, hogy ő hívja a férfit. Mintha David tartózkodóbb lett volna. Néhányszor meg is állt kezében a telefonnal, vajon jó lesz-e, ha ő telefonál megint? Utálta ezt a nő-férfi – macska-egér játékot, sohasem bírta ép ésszel felfogni miért van erre szükség. Ő nem akart belemenni, de rájött, hogy ez élet maga fogja ebbe belekényszeríteni. Ha nem akar „könnyű prédának” látszani, akkor elő kell venni ezeket az eszközöket. Hányszor hallotta már, és nagyon utálta! Párszor megtette, hogy csak késő este telefonált, vagy egyszerűen megvárta, amíg a férfi hívta, de így sem volt az igazi. Még mindig érzett valamit, aminek nem örült. A férfi bizonygatta, hogy szereti, és csak ő kell, de a nő valahogy mégis mást érzett. Vera nagyon szerette volna a férfival tölteni azt a három napot. Az érzései most sem hagyták cserben… azt történt, amire számított. A férfi időt kért, haladékot a döntéshez…Csak nem értette, milyen döntéshez? Persze, belement, ha idő kell, hát legyen! közben iszonyatos fájdalom költözött a szívébe. Engedett, azzal együtt tudta, hogy valami eltörött. Egy férfi, ha egy nőt akar, akkor tűzön-vízen át vele akar lenni. David most nem akarta. Vera azt érzete, hogy nem kell eléggé, mint a Jennifer Aniston filmben. Ócska szappanoperának érezte az életét.
A barátai látták rajta, bántja valami, de ha rákérdeztek, letagadta. Olyan erősen tartotta magát, mint az oromszikla a közeli hegyen. Azon a hétvégén lemondott minden programot, nem ment senkivel sehová… várt, egész délután. Aztán a megbeszéltek szerint megpróbálta felhívni a férfit…gépi hang válaszolt. Aztán várt és csak várt, az idő pedig ólomlábakon vánszorgott… Keserű percek, órák következtek. Az asszony fejében nem járt más csak a férfi, és persze a sok-sok miért, amire tudta, nincs válasz. A miértekre sosincs kielégítő válasz. Hogy mit is érzett? Fájdalmat, keserűséget, és mérhetetlen ürességet…becsapottnak, megalázottnak érezte magát, ami jobban fájt, mint egy egyedül eltöltött ünnepi éjszaka magánya… A következő két nap csak mélyítette az űrt. Nem tudott enni, aludni. És a miértek csak sorakoztak. Eszébe jutott a barátnője egyik fontos mondata: „azzal a kapcsolattal, amelyik nem hozzátesz az életedhez valamit, hanem csak elvesz belőle, egy percig sem szabad foglalkozni, és gyötrődni miatta”. Vera mégis gyötrődött, neki ez nem volt játék. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy még csak megbeszélni sem tudta senkivel. Csak ült magányosan, lelkében mérhetetlen szomorúsággal és várta a napot, amikor mindenre fény derült…
Vasárnap hajnal volt. Kellemes korai nyári reggel. Vera forgolódott az ágyban…az agya egész éjjel dolgozott, előbb fura, majd bántó gondolatok kergették egymást a fejében. Tigrisekkel hadakozott, mint egy amazon, máskor rusnya szörnyekkel harcolt, aztán toronyba zárt királylányként, szívében rettegéssel várta a napot, amikor a tüzet okádó sárkány elviszi.
Azt hitte a sárkány érkezett azzal a kellemetlen sípoló hanggal, ami betöltötte a teret… Percekig hallgatta a hangot, mire rájött, hogy ez most nem a fejéből jött, hanem kintről. A csengő! De ki az, aki a pirkadó nyári reggelen éppen az ő csengőjére ájult rá. Biztosan valami részeg fiatal… Kimászott az ágyból, álmosan próbált a kócos haja alól kilátni. A kertkapuban állt valaki, valami volt a kezében és integetett. A félhomályban nem látott jól…Gyűrött ruhájában, ápolatlan külsővel hajléktalannak nézte.
– Vera! Vera! Vera! Szeretlek! – már a hangot is hallotta. Lágyan csengő kellemes, ám fáradtnak és elgyötörtnek tűnő, könyörgő bariton, amelyre két napot várt keserves kínok között.
A nő most megint úgy érezte magát, mint egy ócska mexikói szappanopera hősnője, aki hosszas szenvedés és számos intrika után a végre elnyeri méltó szerelmét. Vera nem bánta, sem a szappanoperát, sem a hősnőt, sem a hatalmas vörös rózsa csokrot, amit a férfi a kezébe szorongatott. A mondatok sem voltak fontosak, a szavak sem, csupán az az érzés, amivel a férfi átölelte. Végre valóban megtalálta, amit keresett, hazatalált.