.jpg?ph=8b00ed66c6)
Öreg lelkű...
A minap olvastam: férfi keres hölgyet, komoly kapcsolat céljából. Feltétel: „ne legyen öreg lelkű.”
A lélek nem lehet öreg – morfondíroztam a mondaton. – A lélek halhatatlan, ergo örökkön örökké fiatal…
Aztán mégis elkezdtem gondolkodni a dolgon. Vajon mit gondol ez a férfi azokról, akik öreg lelkűek. Mit jelenthet ez számára. Netán mégis vannak öreg lelkű emberek?
Annyifélét olvastunk már a lélekről, az örök vándorlásról, az asztrál testben való lebegésről, a túlvilági létről, az újjászületésről, és még ki tudja hányféle megközelítésről. Mindezeken túl mégis van ebben a fél mondatban valami, ami nem hagyott nyugodni.
Öreg lélek. Velünk öregszik, korosodik. Persze, az is fura gondolat, hogy a testünk öregszik, a gondolkodásunk érik a sok-sok tudás és tapasztalat által, a lelkünk meg fiatalon viháncol bennünk – merthogy nem öregszik, mert halhatatlan… stb. Egy igazán érdekes kép ez az egoról, a tudatalattiról, no meg a felsőbbrendű énről. – Mert akár így is lefordíthatnánk az egészet.
Szeretnék egy kicsit a „földi” síkon elidőzni, megtalálni azt, amire azt írta az úriember, hogy „öreg lélek”. Biztos vagyok benne, hogy számára nem az jelenti az öreg lelket, aki már évezredek óta kóborol az idő különböző síkjain, és létformáin keresztül.
Hol keresendő az öreg lélek? A testben? Talán igen, hiszen éveink számának növekedése elsősorban a külsőnkön látszik. A gondolkodásban? Ó, igen! Hát persze! Élünk, tapasztalunk, számtalan külső hatás ér bennünket, és otthonról is jó sok mindent hoztunk magunkkal… Talán a megújulás hiánya adja az öreg lelket? Ez is benne lehet, hiszen sokan vannak, akik nem tartanak lépést a világgal, mert nem tudnak, mert nem akarnak…
Olykor elgondolkozom ezen.
Lehet, hogy nekik van igazuk, mert lehetséges, hogy éppen ez okozza a lelkek öregedését.