Pipacsok

2014.05.11 08:27

A színek megindítják az ember fantáziáját, és előhozzák az emlékeit is. A pipacsról ezernyi apró emlék jut eszünkbe, gyermekkorunk csodái.

Gyermekkoromban kis faluban laktam a román határ szélén. A házunk a falu utolsó utcájában állt, mellettünk a végtelennek tűnő vetés és a rét kezdődött. Csendes, álmos, poros kis falu, de az enyém. Szerettem ott lakni, élveztem a természet közelségét, bár akkor ezt még nem tudtam így megfogalmazni. Most már tudom, s azt is, miért töltök ott időt szívesen.

Tavasszal vagy ősszel gépek jelentek meg a házunk mellett, szántottak, vetettek. Aztán sarjadt a vetés, egyre nagyobb lett, zölden ringott a dombig érő búzamező.  Eljött a nyár, s a kora nyári időben − bár a búza érett már, sárgult − kivirult az egész. Sok ezernyi piros pötty tarkította, a vetés között kék apró virágok nőttek, a szélén pedig lila virágú bokrocskák. A piros pöttyök olykor beborították az egész vetést. Akkor szerettem bele a pipacsokba, ebbe a törékeny, lágy szirmú, égő vörös virágba, amely tüzet, lobogást, életet visz a mezőbe. Akkoriban még júniusban virágoztak. Most május van, sok helyen már virít a pipacs…

A másik, apró, kis kékvirágú növényt, olykor vadászni kellett. A búzavirág ma már a kertekben is nő, de akkor csak a mezők dísze volt, s mi koszorút fontunk belőle, szépet, kéket, aztán más virágokkal tarkítottat, hogy még szebb legyen. Fejünkre tettük, s azt képzeltük, tündérek vagyunk, a nyár, a mező, a rét tündérei… A mező szélén, az árokparton a bokros, lila szarkaláb nőtt. Mostanában nem is látok már mezei szarkalábat. Pedig csodaszép, különleges virág.

Ezekhez a virágokhoz kötődik iskolás éveim egyik legszebb emléke. Vajon megvan-e még ez a szokás? Az általános iskolában a ballagás idejére mindig feldíszítettük a termeket. Akkoriban nem szüleink kertjét taroltuk le teljesen, hanem kimentünk a mezőre és tarka virágcsokrokat szedtünk: pipacsokkal, búzavirággal, szarkalábbal, sárga kikericcsel, lilás kankalinnal tettük szebbé a termeket. Imádtuk! Persze, került azért közéjük egy kis orgona, labdarózsa és kerti rózsa is… Falun ebből mindig sok van.

Az emlékek néha felszínre törnek. Mi maradt meg belőle? A korán kelés apró öröme, hogy képesek voltunk rá, a koszos ruhák, amiért aztán jól kikaptunk otthon… Az elégedettség a jól végzett munka felett, az öröm, a mosoly, amelyet a tanárok, ballagó diákok és az ünnepeltek szüleinek arcára csaltunk… És persze nekünk, magunknak: a büszkeség!

Nekem megmaradt a természet szeretete, a pipacsok különleges világa, s az, hogy már csak gyönyörködöm a tarka mező szépségében… Virágot nem szedek, mert a mező virágai „múlékonyak”, nem kedvelik a vázát, a klórszagú, agyontisztított vizet. Kell nekik a rét olykor posványos, békanyálas vize, más virágok, vetések közelsége, a homokos, vagy éppen a szárazságtól kicserepesedett fekete föld, kell nekik a természetes közegük.

Ilyenkor sokszor megállok az autóval. Egy-egy „pipacsmező” magával ragad… Megérintem a lágy szirmokat. Olykor késztetést érzek, hogy az egészet hazavigyem egy nagy, hatalmas csokorban, de rájövök, hogy az, amit látok, az maga egy hatalmas csokor…

Pipacsok, égő vörös, törékeny virágok…