.jpg?ph=8b00ed66c6)
Rejtett lelkek
Nem olyan egyszerű megfogni ezt a témát. Gondolkoztam rajta nagyon sokat, hogyan is fogjak hozzá. Először azt gondoltam, csak írok egy pár gondolatot arról, milyenek is azok a rejtett lelkek, kik is ők? Aztán rájöttem, hogy nem olyan egyszerű ezt sem végiggondolni, sem pedig leírni… Azért mégis megpróbálkozom…
Mindenkinek van lelke, ha hisz benne, ha nem. Van, aki teret enged neki, hagyja, hogy időnként felbukkanjon, néha még meg is hallgatja, olykor oda is figyel rá. Talán akad ember, aki még hallgat is rá, azt teszi, amit mond, vagyis inkább, amit csak sugall, éreztet, rávezet… Aztán mások – s szerintem ők vannak többen – tudják, hogy van, de tudomást sem vesznek róla, mert minek is nyomorítanák saját magukat még azzal is, hogy a lelkükkel foglalkoznak. Ők azok, akik mindenki másban keresik a hibát, a velük történt rossz dolgok okait, másokat hibáztatnak, másokat okolnak életük minden egyes feledhető és fájdalmas percéért. Minden olyan, mintha a világ összeesküdött volna ellenük, pedig nem történt semmi ilyesmi. Elutasítók, elutasítanak mindent, ami egy icikét-picikét is arra utalhat, hogy részük van abban, ami történik velük, netán ők hozták a döntést. Nos, azt hiszem, ők azok a „rejtett lelkek”, ők, akik még saját maguk elől is bujkálnak. Azt gondolom, ez a világon az egyik „leggázabb” dolog. Saját magad elől elbújni… Nincs az a kemence sut, nincs az a padlás, nincs az az erdő mélye, nincs az a mélység, amely elrejtené a lelkedet… Szóval, próbálkozhatsz, de nem érdemes! Ja persze, és nem is lehet! Bár a lélek láthatatlan, de a részed, benned van, akár elismered, akár nem. És a tied!
A rejtett lelkeknek minden fáj, s nem tudják miért, sőt, olykor azt sem tudják, hogy fáj, csak fáj… Fáj valami, fáj a valóság, fáj a test, a szív, s minden más is fáj… De persze, soha nem a „rejtett lélek” a hibás, mert nem ismeri fel, nem látja, pedig ott van az orra előtt…
A másik véglet a nyitott lélek, aki mindent befogad, aki engedi látni, hallani, érezni saját magát, saját lelkét. Nos, ők azok, akik örülni tudnak a világnak… A lélek, ahogyan én elképzelem, egy nagyon érzékeny, puha, kellemes tapintású, jó érzéseket keltő, jó illatú, s mégis olyan megfoghatatlan, áttetsző és illékony valami… A lélek, amely beszél hozzád, figyel rád, megóv, tanácsokat ad, mutatja az utat – ha hagyod −, a lélek az, ami vezérel, ha elrejted, akkor csak a puszta csend vesz körül, az a fájó csend, amelyet semmilyen külső zajjal nem tudsz elrejteni…
Keresd meg, azaz inkább csendesedj el egy kicsit, s hagyd, hogy a lelked előjöjjön rejtekéből. Ha meghallgatod, s egy kicsit még figyelsz is rá, akkor rájössz, hogy a lelked a részed, nem más, mint Te, magad…