Ricsajos boldogság
Észrevetted már, hogy manapság minden annyira hangos? Öröm, boldogság, bánat… Mindennek alaposan megadjuk a módját. Nagy felhajtást csapunk egy szülinapon, vendégek sokasága, ételek tömkelege – annyi, hogy még az éhező afrikaiaknak is jutna – folyik az alkohol, dübörög a zene. Aztán a névnapok következnek, a családi ünnepek, a lakodalmak, zajos-lármás vígságai. Diplomaosztók, vagy csak baráti összejövetelek, fesztiválok, koncertek... Sorolhatnám még… Minden annyira zajos, hogy elveszünk benne. S nem csupán mi veszünk el, hanem annak a dolognak a megélhetősége, a jelentősége is. Csak a hangosság, a zajosság marad, a dőzs, és a harsányság, maga az ünnep valahol elvész ebben az irtózatos ricsajban.
Mindent ilyen ricsajosan élünk meg manapság. Az egész társadalom ilyen, ezt kívánja, követeli, ezt várja el. Aki nem ilyen, kilóg a sorból, aki nem üvölt az éjszakába, az már nem is élvezi az életet. Mások szerint.
Szerintem nem, de én csak egy vagyok a sok közül. És mikor azt látom, hogy a város ebben a féktelen lüktetésben él, akkor felteszem magamnak a kérdést: vajon ez csupán a ricsajos boldogság képe, avagy egyfajta haláltánc. A társadalom haláltánca.
Utálom azt gondolni, hogy az utóbbi, mégis be kell látnom, hogy az. Vad ritmusokra dübörgő haláltánc, amely eltart ugyan még egy ideig, mert a benne lévő energia újratermelődik, aztán majd eljön az idő, amikor szépen, lassan kifullad, a lendület elszáll, legyengül… Nem marad más, csak a romjai, amelyet azonban a romok jellege miatt nem lehet újra építeni…
Vadonatújat kellene összerakni.
Mást értékekkel, más értékrenddel, szeretettel, törődéssel, empátiával.
Tudjátok mi az, ami ezt a haláltáncot erősíti, majd a pusztulását okozza?
A végtelen közöny az, ami ennek az egésznek a végleges kimúlását okozza majd. A közönnyel pedig nap, mint nap találkozom és nap, mint nap fáj… Csak úgy, csendesen.