.jpg?ph=8b00ed66c6)
Sivatag
Elsivatagosodik a világ – halljuk sokszor. És legtöbbször az időjárásra, a globális felmelegedésre gondolunk. Ó igen, egyszer talán ez is bekövetkezik, de van, ami sokkal hamarabb, és sokkal súlyosabb, fájóbb lesz.
Máshogyan sivatagosodunk mostan tájt. Érzelmileg. Tudom, sokszor írtam már róla, különféle formákban, a legkülönbözőbb megközelítésből, de még mindig van miről beszélni, mert nem változik semmi. Olyan szép idézeteket teszünk ki a Facebookra, mégis mondjátok, van, aki odafigyel rájuk? Van, aki ezek szerint próbál meg icikét-picikét is változtatni az életén? Nem látok változást, pedig néha én is rosszabb vagyok, mint egy szajkó: mondom a magamét. Ebben a kütyükkel telt világban oda sem bagózunk arra, hogy hogyan, miként mennek tönkre dolgok, hogyan sivatagosodik el érzelmi életünk, veszítjük el az emberi lét egyik legfontosabb ismérvét, a társas létet.
Képzeld el, milyen a sivatagban élni! Ahol egyedül vagy, nap közben a forróság vesz körül, a horizonton nem látsz mást, csak a tűző Napot, homokot, vagy követ. Ha feltámad a szél, mindenedet telifújja homokkal, ha elcsendesül és leszáll az éjszaka, akkor dideregsz. Néha azt érzem, ebben a társadalomban egyre közelebb vagyunk ehhez a sivatagi léthez. Csak a forróság itt a napi robot, a rohanás, magunkba roskadás, népbutító műsorok bámulása, az alkohol bódító hatása, éjszaka a magány, a párnába elsuttogott mondatok, – kivétel persze, mindig van, volt és lesz. Tisztelet nekik.
Sokszor körbenézek a reggeli csúcsforgalomban. Az emberek ülnek a buszon, villamoson, metrón, kezükben mobiltelefon, s belemélyedve bámulják, nyomkodják. Nem veszik észre az idős nénit, a toporgó bácsit, a sivító gyereket, a fiatal terhes nőt, a beteg fiút. Nem is akarják, inkább a telefont nyomkodják, tudomást sem véve a világról… Nagyon szomorú.
Az utcán sem jobb a helyzet. Emberek jönnek-mennek, sietnek, rohannak, fülükön fejhallgató, vagy egyéb, kezükben mobil, beszélnek… Inkább telefonon, mint személyesen. Megdöbbenve tapasztalom, hogy manapság az már egy párkapcsolatot jelent, hogy az emberek e-mailt írnak egymásnak, szkájpon beszélnek, holott alig két utca választja el őket egymástól. Nagyon sok a magányos, egyedül élő ember. Ki kényelemből, ki kényszerből… Mások társra vágynak, társaságra, aztán, amikor ott a lehetőség, akkor ott a drótposta, és máris nem magányos, nincs egyedül a világban… Szánalmas, mert sokan azt hiszik, hogy ez így van jól, hogy ezt hozta a modern világ. Frászt! Ezt mi, emberek teremtettük ilyennek, s mi, emberek tudunk változtatni rajta.
Nincs jól, és nem is lesz soha. Az ember társas lény, nem magányos harcosok ármánykodó gyülekezete. Ármány van így is elég! A sivatagosodás ellen, az érzelmek kihalása ellen meg tenni kellene… Nekünk, embereknek, amíg emberek vagyunk…