Talán én is, mert az a bűnöm, hogy napok - sőt talán már hetek - nem róttam ide a sorokat. Nem mintha nem lett volna mit, csak tudjátok az ember lányának néha nincsen kedve megosztani a kínjait. Az örömöket még csak hagyján is, de a lelket gyötrő kínlódásokat, szomorkás gondolatokat, mérhetetlen lelki fájdalommal járó felismeréseket bizony nem szívesen mondunk ki, írunk le. Én sem vagyok kivétel, pedig a grafománia az egyetlen kiút a lelki pocsolyából. Tudjátok, a mottóm is az: "Az írás a legjobb módja, hogy közbevágások nélkül beszélj" - igen, ebben van valami. Néha még sincs kedvem beszélni, még írva sem....

Például egy fárasztó nap után, amikor elutazok valahová, ahol nagyjábók kétórás dolgom van, de az egész napom elmegy, mert alkalmazkodnom kell. S ugyan hiába ébredtem reggel vidáman - már amennyire "ződhajnalban" vidáman lehet ébredni - ha nap közben a lázmérő higanyszála csak felfelé kúszott. Mit neki gyógyszer, pirula! Nem segített. - Persze, hogy is segített volna szegény, amikor a láz forrása nem holmi kóbori vírus vagy bacillus volt, hanem sokkal inkább saját lelkem, gondolataim, fizikai fáradtságom, kimerültségem. Hazaérve ki is dőltem volna a sorból, ha nincs egy Angyal - akit egyéb hétköznapi nyelven a legjobb barátomnak hívok :-) - aki rendbe szedett, hogy még a következő két napot is kibírjam, és ne dőljek le a tréningen a székről. Aztán még kibírtam a következő munkanapot is, amikor is újra 400 km-t kellett autózni egy kis írnivalóért. Tulajdonképpen ebből a folyamatból csupán a barát személye, hozzáállása, segíteni akarása a lényeg... és persze azok a gondolatok, amelyeket elindított a fejemben.

Most mondhatjátok, hogy ennyi blabla után végre leírhatná a lényeget! Talán igazatok is van, de az a kis mellébeszélés kell ahhoz, hogy értsétek a következőket. Olyan beszélgetős típus vagyok, szeretek mindennek mögé nézni, szeretem tudni az okokat. Kérdezek, válaszolnak, máskor én veszem észre, megint máskor alkalmazom azt a sok tudást, amit magamba szívtam. Megint máskor hajlamos vagyok rá, hogy a tanult személyemet és magamat külön kezeljem, mint valami zavart identitást. Hogy is van ez? Egy okos nő meg egy ostoba egy testben. Húúú, de bizarr! Egy bizonyos beszélgetésben elhangzott egy mondat, egy másik folyományaként. Egy kérdést tettem fel valakinek, aki azt mondta, hogy ezt most a tanulmányaim miatt kérdeztem, mire azt válaszoltam, hogy "magamtól is tudok ilyen kérdéseket feltenni, nem kell hozzá tanulni". Ez indított el a lavinát! Magamtól, meg tanult én....Mi ez? Márminthogy külön kezelem a tanult énemet, a megszerzett tudásomat, és azt a nőszemélyt, aki valójában én vagyok. Hmmmm...- mondod - Ez baromság! Sajnos, nem az! Több indentitásból állunk, ami önmagában nem baj, ha egységes egészként kezeljük őket... Nekem nem működött! Eddig! Történt valami, ami megváltoztatta az egész viszonyulásomat....

Fura érzés, amikor félig meditatív állapotban vagy és látod magam a színpadon állni, amint előadsz éppen, és a színpad előtt ülve, amint nézed magad, ahogyan előadsz... Váááá! A fejedhez kapsz! Ez a nő bolond! Nem, nem és nem!...Aztán ugyanebben a félmeditatív állapodtan látod magad, érzed a fejedben, a testedben azt a két valamit, amit meg kell keresned... az egyik egy piros gömb, matt, fenséges és gyönyörű...ebben lakozik a megszerzett tudás... valahonnan a testedből szedted elő, pontosan nem tudod honnan, csak ott volt, benned. Aztán a másik gömb a másik kezdben... ez is belülről jön, mélyről, fehér fényű, ragyog, fényárban úszik... a két gömb egyforma méretű...te vagy és a tudásod...a két kezed elindul egymás felé, összeér, a két gömb összeolvad... a kezdben tartod, látod, amint a kettőből egy sárgásan csillogó fényű, aranyló gömb lesz...és a kezed elindul, hogy visszategye az eggyé vált gömböket oda, ahová valók...Nem érzed már a két identitást...

Iszonyatosan szédülök....kavarog a fejem...másnap reggel térek csak magamhoz....