Szárnyaszegett madár
Sétáltam egy nagyot tegnap. Fázósan húztam össze a kabátkát magamon. Október vége van, estefelé és hideg. Tulajdonképpen nem lenne szokatlan, mégis az. Gyorsan jött a hideg, valahogy kimaradt az a szép ősz, amire annyira vágytunk volna. Tudod, amikor a sárgától a vörösön át a barna ezer árnyalatáig minden színben pompázik a természet, s te még magadba szívod a látványt, eltelsz vele, hogy a kopasz, kietlen téli nappalokon, ködös reggeleken legyen valami, amibe bele tudsz kapaszkodni, amit fel tudsz idézni, ami felderít, vidámmá tesz, amíg ismét el nem kezdődik a tavaszi zsongás…
Madárka gubbasztott az egyik pad alatt. Szürke galamb. Fázósan borzolta fel a tollait, sután lépkedett erre-arra. Egyik szárnyát néha kitárta, a másikat csak lógatta szegény, repült volna, de nem tudott… A madár, aki szabadnak született, a szelek szárnyán repül, övé az ég és a föld közötti világ, most szomorúan ott gubbasztott a földön…
Rájöttem, hogy a metaforák világa végtelen… Az ember élete is lehetne olyan szabad, mint amilyen a madár élete. Az ember a földön jár, lehetne ő is szabad, élvezhetné az életet, hiszen a világ tág és telis-tele van végtelen sok lehetőséggel. Ám valahogy, mi emberek, nem érezzük ezt a szabadságot, nem élünk vele… Legtöbbször mi is úgy éljük az életünket, mint a pad alatt gubbasztó, szárnyaszegett madár…
A madár megsérült, fizikai fájdalma van, talán emiatt nem repül… Nekünk, embereknek, olykor valóban van fizikai fájdalmunk is, ami miatt nem látjuk, érzékeljük a köröttünk lévő világ szépségeit, lehetőségeit. Valójában azonban inkább legbelül – ott a lelkünkben − vagyunk „szárnyaszegettek”. A gondolataink röpködnek ugyan, de mintha ketrecbe lennének zárva, van egy határ, ahonnan nem mennek tovább, ahonnan „visszafordulnak”. Ez olyankor van, amikor elképzelsz valamit, hogy „mi lenne, ha…”, aztán legyintesz egyet, „Ááááá, úgysem megy ez nekem!” Pontosan így teszed „szárnyaszegetté” azt a gondolatot, pontosan így fordítod vissza, s pontosan ezzel veszíted el a lehetőséget. S pontosan az történik, amit gondoltál magadnak, magadról. Ha hiszed, ha nem, ennek a „kalitkának” is van ajtaja, s bizony azt is nyitva lehet hagyni… Hmm… Pityu papagáj jól tudja, mit kell tenni, ha nyitva marad a kalitka ajtaja…
Még néhány percig elidőztem a madárnál… Láttam, amint nyújtogatja, terjesztgeti sérült szárnyát. Aztán a másikat is, libbentett rajta kettőt-hármat, felrepült a padra, aztán újabb szárnypróbálgatás, s már a közeli fa egyik ágán csücsült. Pihent egy kicsit megint, majd még feljebb repült… Megnyugodva lépegettem tovább, a madár nem adta fel…
Van még mit tanulnunk a szárnyaszegett madártól is.