Szelek szárnyán

2014.03.16 09:15

Iszonyatos szél tombolt. Hiába csukta be az ablakokat, zárta be a palettákat, a szél neki-neki lódult a háznak, fogódzót keresett, kiálló részeket, ahonnan tépte, cibálhatta volna. Zúgott, haragos lökésekkel támadta a tájat, rombolni akart. A környező fák mélyre hajoltak, recsegtek-ropogtak, de nem hagyták magukat. A tél utolsó próbálkozása volt ez: betörni egy hideg széllel, hideg esővel, amelynek óriás cseppjei hangos loccsanással csapódtak szét a tetőn. „Ítéletidő” – mondta ki a szentenciát a televízió kevésbé sem ideges riportere néhány perce, aztán a képernyő fekete lett. Megszűnt az áramellátás, Miranda gyertyákat gyújtott. Szerette a gyertyákat. Körbe járt a házban, mindenütt lángra lobbantott egyet. Fénybe borult a ház újra, a gyertyák pislákoló fénye beborította. Kellemes hangulatot árasztott. Furcsa paradoxona a világnak: kint a tomboló szél, bent a meghitt fény, a kandallóban a vidáman ropogó tűz. Miranda egy percig sem gondolta, hogy a viharos szél bármi kárt is tudna okozni a házban. Masszív ház az, kívül gerendákból, belül vastag téglafallal kibélelve. Tíz év már, hogy itt lakott, szerette. Talán csak azt nem, hogy az olykor-olykor feltámadó viharos szél mindenfélét a ház elé hordott, akadály volt a szél útjában, így amikor elvonult, Mirandának fél nap takarítanivalója akadt. Még mélázott ezen egy kicsit, aztán egy „sebaj” legyintéssel egy pohár bort töltött magának, betelepedett a kedvenc karosszékébe és hallgatta a szél süvítését. Néha nagyok koppant valami, Miranda sejtette, hogy egy gallydarab repült be a teraszra. Néha egy tompa puffanás. Aztán egyre kevesebb recsegés, halkabb süvítés, mintha a szélvihar távolodott volna. Már csak az eső kopogása hallatszott. „Álmosító” ­– gondolta Miranda. Letette a poharát és aludni indult. Úgysem tehet már semmit: áram nincs, így a világhálón sem tud barangolni, olvasni sem tud, a legjobb, amit tehet, ha lefekszik aludni. Az eső monoton kopogását hallgatva, úgyis hamar elnyomja az álom… Olyan ez, mint egy meditációs zene.

Másnap a paletta résein beszűrődő napfény ébresztette fel. Mintha egy vékonyka napsugárcsík benyúlt volna az ablakon, csiklandozta az orrát, belesütött a szemébe. Miranda hunyorogva próbálta kinyitni a pilláit, nem nagyon sikerült. „Nahát, a kis szemtelen, bezzeg tegnap, hogy elbújt a szélvihar elől!” – kicsit méltatlankodva mászott ki az ágyból, kinyitotta az ablakot, a palettákat és a reggeli fény, az eső utáni friss erdő illatával betódult a szobába. Miranda nagy levegőt vett, papucsot húzott és sorra tárta ki az ablakokat, palettákat. Aztán, ahogyan szokott, egy bögre kávéval a kezében a kiült a teraszra. Néhány felborult kerti bútor fogadta, néhány aprócska gally, ami nem zavarta őt a reggeli kávé élvezetében. Lassan kortyolgatta. A terasz sarkában valami furcsa dolgot látott. Nézte egy darabig, aztán lassan felállt, odament, hogy megnézze. „Egy könyv?” – nézte hitetlenkedve. Óvatosan vette fel, attól félve, hogy az éjszakai esőtől a kezében fog szétmállani. Legnagyobb meglepetésére a könyv csontszáraz volt. Miranda forgatta, nézegette. Nehéz volt, vastag borítóján érdekes mintázatok voltak: Háromszögek, azokban tájak, városok, emberek, letűnt civilizációk egy-egy jellegzetes jelképe, mozzanata, a könyv közepén pedig valami csillagszerű kitüremkedő képződmény. Óvatosan letette az asztalra. Mielőtt kinyitná, inkább készít magának még egy kávét, kicsit izgatott is volt. Szerette a régmúlt világok csodáit, misztikumait, s talán egy most éppen ott hever előtte…

Percekig bámulta a könyvet. Aztán óvatosan megérintette a csillagszerű jelet és könyv magától kinyílt. Miranda óvatosan ért az első laphoz… üres volt, aztán a második is, a harmadik is…, majd a sokadik lap is. Bámulta, nem értette. Várt valamire. Becsukta, újra kinyitotta, lapozgatta, de még mindig semmi. Lassan kortyolgatta a kávéját, gondolkozott: szélvihar tombolt az éjjel, hideg eső verte az ablakokat egész éjszaka, a terasz is csurom víz volt, és itt van ez a könyv, súlyos, több száz évesnek néz ki, csontszáraz és üres! Értetlenül bámulta az üres lapokat. Aztán gondolt egyet, becsukta újra, megsimogatta a tetején lévő jelképeket. Aztán kiválasztott egyet, hosszasan nézegette, végigvitte a kezét az aprócska jelképeken… Talán Atlantisz jelképei ezek – kutatott az emlékezetében… Fura dolog történt, a könyv lapjaiból fény szűrődött ki. Miranda meglepetésében majdnem hátra esett a székkel, aztán összeszedve minden bátorságát felnyitotta. Elámult… a könyv lapjain Atlantisz világa, története, élete elevenedett meg, mesés civilizációba vitte a lányt, elrepítette oda, ahol évezredekkel ezelőtt virágzó élet folyt… Látta, élte, magába szívta a régmúlt világ minden rezdülését. Hogy meddig volt ott, maga sem tudta… Egy lágy fuvallat érkezett az erdő felől… Miranda újra a karosszékben találta magát, a könyv lapjain Atlantisz egyre halványodott, míg nem maradt más újra, csak az üres pergamen.

Szelek szárnyán jött a csoda… Vajon mi észrevesszük a köröttünk megelevenedő mindennapi csodákat?