.jpg?ph=8b00ed66c6)
Szelíd lélek
Milyen érzés, amikor teljesen lecsendesülsz? El tudod képzelni, vagy érezted már?
Állsz egy csendes táj közepén, körötted fák, virágok, madarak, bogarak, de mégis csend vesz körül. Nem érzékeled a külvilágot, mert a lelked csendesült el. Szelíden beleolvadt a tájba, átvette annak csendes ritmusát, dalait, mozgását és szépen belesimult… Megszelídült a lelked, beleolvadt a vidékbe, eggyé vált vele. Az érzés, amely magával ragadott leírhatatlan. Ha mégis megpróbálkoznék vele, az csupán gyenge utánzata lenne annak, amit egyébként valójában éreztem.
Mintha megszentelt tájon járnánk… Jókora feszület állt a keresztútnál, jelezve az utazónak, hogy szent vidékre érkezett. Amint ráfordultunk az útra, csend lett a kocsiban, a csicsergés abbamaradt, a beszédtéma aktualitását veszítette, vártuk, mi is következik. Dombok lábánál vitt az út, a düledező viskók között mezítlábas gyermekek rohangásztak. A lepusztult házak nem tudták megtörni a varázst, a hangulat maradt emelkedett és várakozó. A következő keresztútnál már látszott a templom tornya a hegyoldalban, a fák között felsejlettek a remete-barlang sziklái. Unalmas parkoló, sok-sok zárt bódéval, árusító hellyel. Kiábrándító látvány, a pusztulás, az enyészet, az érdektelenség… Aztán valami egészen más következett.
Uniós pályázat táblája. Ó, a lelkem! Belesajgott. Kegyhelyhez ballagunk, és uniós táblával találkozunk, modern épülettel, amely látszólag – és valójában − is lakatlan és élettelen. A parkolón túl azonban valami várt ránk. Az ünnep, a lélek ünnepe…
A gyóntató udvar mellett kis templom emelkedik. Zarándokok látogatják. Most alig lézeng itt néhány ember, nincs mise, nincs orgonaszó, mégis valami magával ragad. Meghatódottan állok meg a kétszárnyú tölgyfa ajtóban. Szelíden húz magával a hely szelleme, Mária szelleme, Mária hatalmassága, Mária csendessége, Mária szelídsége…
A padsorok között csendben haladunk. Egy család apraja-nagyja üldögél ott rajtunk kívül. Zajosak, de nem zavarnak bennünket. Valami földöntúli érzéssel lépegetünk a csendes házban. Isten háza – mondják, ezt itt mégis Mária kultusza lengi körül. Néhány percnyi üldögélés feltölt bennünket. A szabadba lépve nem illan el az érzés, sőt, talán tovább fokozódik. Meglátom a kálvária dombot a 12 stációval, és megelevenednek a jelenetek. Majd a kápolna következik a domb oldalában. Mária ül ott virágokkal körülvéve és a halott Jézussal a karjában... Fáj!
Aztán a forrás következik. Az éltető, a mágikus, a hatalommal bíró, a gyógyító – mindez hit kérdése. És én hiszek… Mindketten hiszünk. Az érzés, a pátosz, a lélek szelídsége velünk marad. Még akkor is, amikor levegő után kapkodva jutunk fel a remete-barlangokhoz, hogy részünk legyen a csodás kilátásban. Álldogálunk, nézzük a puritán remete-lakokat, s megfordul a fejünkben, hogy bizony a remeték nem stresszeltek, mert ember legyen a talpán, aki ide feljön nap, mint nap, hogy bosszantsa őket… Megjegyzem, a lefelé út sem volt könnyű.
Mindent láttunk. Azt gondoltam, hogy a végére elveszítem azt az érzést, amely már az első lépésekkor a hatalmába kerített. Nem ez történt. Lelassultam, a lelkem megtelt ünneppel, örömteli maradt, és megszelídült.
Milyen is a szelíd lélek? Nekem abban a pillanatban az elfogadást jelentette. Elfogadom az érzést, ami körülvesz, elfogadom az embereket olyannak, amilyenek, s elfogadom a világot olyannak, amilyen… S csak azt veszem észre belőle, ami engem előre visz…
Ma azt éreztem, hogy a lélek szelídsége nem más, mint kegyelmi állapot a világ be- és elfogadására…
Kívánom Neked is!