Szép idézetek

2014.10.12 09:25

Olyan szép, érdekes, beszédes, bölcsességekkel teli idézetek jelennek meg naponta a közösségi oldalakon. Olvasom őket, szeretem őket… Mily bölcs is az ember! Az idézetek azokat a gondolatokat fogalmazzák meg és közvetítik mások felé, amelyeket mi, emberek, nem akarunk, nem merünk, nincs hozzá elég bátorságunk, hogy kimondjuk, megmondjuk a másiknak, annak, akinek éppen szánjuk…

Ez amolyan a „lányomnak mondom, hogy a menyem is értse” effektus. Bizonyos esetekben nem mondom, hogy nem jó, sőt kell, de az Életben vannak dolgok, amelyeket ennél sokkal egyszerűbben kell megoldani. Mondjuk úgy, hogy szemtől szemben megmondom a másiknak, mit is akarok tőle, mit is gondolok róla, mit és érzek iránta, milyennek látom, és nekem mire van szükségem tőle, vele… stb.

Az idézetekkel nagyon sok információt közlünk magunkról is. Különösen sokat. Érzelmekről, érzésekről, elvárásokról, hitről, hitetlenségről, szeretetről, szeretetre vágyásról, társról és társtalanságról… A lista hosszú, nem sorolok fel mindent, mert estig olvashatjátok… Csak azért érdemes ezeken elgondolkozni. No, meg azon is, mit teszel, teszünk azért, hogy ez ne így legyen.

Ha van valami, ami érdekel, járj utána. Olvass. Nézz szét a világban. Számtalan izgalmas dolog vesz körül. A legrosszabb az, amikor benne vagy valamiben, megszoktad, s nem veszed észre mennyire szép, nem látod meg benne a lehetőséget, nem látod meg benne a változást… Pedig ott van, csupán időt, energiát és figyelmet kell rászánni. Aztán ott vannak az emberi kapcsolatok… Ennyi magányos embert még nem láttam, nem olvastam, mint ahányat a közösségi portálok összefognak. Szándékosan használom a magányos szót, mert az egyedülálló nem mindig jelenti a magányt… Lehetsz te magányos kapcsolatban élőként is…

Itt viszont egészen mást látok. Mérhetetlen vágyódást valami szép, valami egészséges, valami nyugalmas és „hétköznapi” iránt. Az a baj, hogy manapság már egy párkapcsolat sem számít hétköznapinak, pedig talán még annak kellene lennie. Az lenne a „normális”… S az lenne a normális, ha azokat a szép idézeteket, amelyeket posztolunk, kiírunk, megosztunk, mondjuk, otthon mondanánk el annak, akit szeretünk, vagy szóban mondanánk el annak, akit szeretni szeretnénk… Nem lenne ez olyan bonyolult, csak mi, magunk bonyolítjuk. Hogy miért? Lehet erre egyszerűen válaszolni és bonyolultan is… Az egyszerű válasz, hogy mert ilyenek vagyunk. A kissé bonyolultabb válasz az, hogy mert nincs hitünk az emberekben, hogy mert nincs hitünk saját magunkban, mert nem bízunk, mert azt gondoljuk, hogy a másinak nem vagyunk elég jók vagy, mert a másik nem elég jó nekünk… És még sok minden mást is gondolunk, és jó előre elméleteket, kifogásokat gyártunk… És aztán bekövetkezik a „nyuszika és a fűnyíró effektus”…

Kérdezni, válaszolni, szóba állni, beszélgetni... Valami ilyesmivel kellene kezdeni, hogy a szép idézetek ne csak idézetek maradjanak.