Találtam...

2015.01.13 16:54

Találtam egy képet a neten. Nem inspirációnak kerestem, hanem csak illusztrációnak, aztán mégis megfogott benne valami. Nézd csak meg! Itt van jobbra. Könyvek és kulcsok… Régiek. Alatta ütött-kopott deszkaasztal. Szúette, lyukacsos, repedezett…

A könyvek. Kopott, ezerszer forgatott, ezeréves darabok. Óvatosan nyitom fel az egyik fedelét. Furcsa lapokat látok… Semmi sincsen rajtuk. Üresek! Hogyan lehet egy könyv ilyen kopott, ha még senki sem olvasta? Óvatosan forgatom a lapokat. Aztán, mint a tündérmesékben a varázskönyvek oldalain megjelennek a betűk, majd szavakká formálódnak, mondatokká, végül mesékké alakulnak. S közben mesebeli tájak formálódnak előttem. Előbb az Óperenciás tenger, majd a Kék hegyek ormai, Csipkerózsika vára, Hamupipőke udvarháza, a királyfi palotája, a tüzes Sárkány barlangja, az Aranyerdő, a Pusztító Kőrengeteg, a Hóbagoly vára, és még sok egyéb csudaság. Megelevenednek a figurák is. Csak kapkodom a fejem, mert a Sárkány tüzet okád rám, a Varázsló a pálcájával fenyeget, a Királylány a Toronyszobában siránkozik, Hamupipőke az elveszett cipőjét keresi, a Csipkerózsika királyfija pedig bőszen szabdalja a sűrűre összenőtt, vastag zöld indákat. A legkisebb királyfi hiába győzte le az ellent, nem lett övé a lány, és a csillagszemű juhász sem nyerte el méltó jutalmát…

Csak nézek magam elé. Mi történik? Miért is nem végződnek úgy a mesék, ahogyan az megvagyon írva. Talán nem jó meséket olvasok? Nem jó mesék elevenednek meg előttem? Aztán csak arra leszek figyelmes, hogy a kulcsok maguktól emelkednek fel. Már meg sem lepődök, hiszen egyébként is elég sok itt a mágikus-varázslatos mozgás-nyüzsgés… A könyv magától hajtogatja lapjait, sorra jönnek a betűk, szavak, mondatok… Olvasom és ámulok… A kulcsok megtalálják a zárat. A nagyobbik egy toronyszobát nyit, amelyben számtalan sokféle írásos emlék halmozódott egymásra: vésetek, kőtáblák, papirusztekercsek, mártott lapú könyvek, némelyik csak kemény fedéllel, mások bőrkötésben, vasveretes zárral. A kisebbik kulcs könyvet keres magának. A szoba legtávolabbi sarkában meg is találja, amit keres. Színes szárnyú, ragyogó pillangókkal borított könyvfedél, vasveretes zár. Réginek tűnik, de talán mégsem az… A kulcs illeszkedik, könnyen fordul, nem csikordul, s a könyv kinyílik, a lapokról is pillangók repülnek szerte-szét felkavarva a toronyszobában leszállt apró porszemcséket. Amikor elül a porfelhő, mintha a könyv nagyot sóhajtana, lassan magától lapozni kezd. A lapok írással telnek meg, betűkkel, szavakkal, mondatokkal… Én pedig olvasom, és ámulok. Ámulatom egyre nagyobb, mert olyan ismerős, amit olvasok… Egyik történet a másik után, s az utolsó lapon, a Vége szó után egy név rajzolódik ki…

A saját nevem. Ez az én hitem, az én történetem.