Tavasz a hegyen (Indiana Lewis csodája 2.)

Nem volt ott semmi különleges, csak egy nagyon régi faház, amit annak idején Liana Borg vásárolt meg. Indiana a legtöbb időt faházban legnagyobb helyiségében, a nappaliban töltötte, keveset főzött. Mindig bőségesen reggelizett, s előfordult, hogy csak este ment be a konyhába újra valami ennivalóért. Olykor a falubeliek is hoztak neki némi házi finomságot. Indiana hálószobája a hegy keleti felére nézett. A Nap gyakorta belesett az ablakán. Mindent meleg faborítással láttak el, Indiana pedig, hogy oldja a fa töménységét, világos színű vászonfüggönyöket aggatott az ablakokra. A hálószobájába szolidan rózsás vásznakkal csempészett egy kis vidámságot. Imádta a csipkét, abban nem is volt hiány, mert szemmel láthatóan Liana néni is imádta. És a gyertyákat, kicsit, nagyot, vékonyat, tömzsit, jókorát, de csak fehéret. Egyetlen színes gyertyacsoda sem volt a házban. Indiana általában azt gyújtotta meg esténként, lámpát csak akkor gyújtott, ha olvasott a kandalló melletti karosszékében.

A lány az utóbbi időben sok időt töltött a világháló előtt. Készített magának egy oldalt, amelyen válaszolgatott a hozzá érkező kérdésekre, illetve ahol leírta látomásait. Abban bízott, hogy akik olvassák az általa megálmodott eseményeket, történéseket, talán meg is tudják akadályozni azokat. Bízott benne, hogy csak akad valaki, aki elhiszi, amit leír. Újabban megint sokat álmodott, néha azon kapta magát, hogy ébren is máshol járnak a gondolatai. Legutóbb egy folyó partján, ahol egy kisfiú tűnt el. Nem tudta, hol a folyó, csak azt látta, hogy a kisfiú sétál a partján, kavicsokat dobál, s míg a kavicsot figyelte, amint kettőt-hármat „pattant” a vízen, addig a fiúcska eltűnt a partról. Pár pillanat múlva már csak a lebegő holttestet látta. Megborzongott. Azonnal leült a gépe elé és keresni kezdett egy eltűnt kisfiút. Megtalálta. Egy rendőrségi oldalon volt kitéve a kisfiú képe, négy napja keresték, de a közelben egyetlen folyó sem volt. Indiana előbb azt hitte, tévedett. Beleroskadt a karosszékébe, s szokás szerint a kandalló lángjaitól várta a megoldást. Meg is kapta. A kisfiú az édesapjával ment a folyóhoz horgászni, távolabbra kóborolt, a sziklák mögé, ahol az édesapja nem láthatta. Amit ekkor látott Indiana attól zokogva roskadt össze…szörnyűség! Hogyan akadályozhatná meg? De lehet, hogy már ez is késő! A gyerek talán nem is él…Mit tegyen most? Sosem lépett még nyíltan a nyilvánosság elé, sosem akart belekeveredni semmibe, megelégedett azzal, hogy segített a faluban annak, akinek tudott, vagy a füveivel, vagy a látomásaival…de ez most valami egészen más volt: tragédia, borzalom! Összeszedte minden bátorságát, erejét és a telefonért nyúlt. Felhívta azt a rendőrséget, amelynek a honlapján megtalálta a kisfiú fotóját. Az ügyeletes tiszt értetlenkedett egy kicsit, aztán inkább kapcsolta a nyomozás vezetőjét, bizonyos Steve Silling hadnagyot.

– Jó napot, kisasszony, miben segíthetek? – kérdezte, amikor Indiana bemutatkozott.

– Tulajdonképpen, talán én segíthetek önnek… Arról a kisfiúról van szó, akit már négy napja keresnek – mondta lány tétován.

– Igen, hallgatom, van valami bejelenteni valója? – kérdezte szenvtelenül a férfi.

– Igen, azt hiszem, tudom, hol van, csak sietniük kell, mert nem tudom, hogy él-e még…

− Ezt, hogy érti? Tudja, hol van? Látta? Találkozott vele? – záporoztak a nyomozó kérdései.

– Igen, láttam, de nem úgy, ahogyan ön gondolja, másképpen. Kérem, ezt most hadd ne magyarázzam, megmondom a helyet, menjenek oda – Indiana szinte könyörgött, s reménykedett, hogy a nyomozó nem fog erőszakoskodni, honnan tudja, amit tud.

Nem volt szerencséje.

– Mit jelent az, hogy nem úgy láttam, ahogyan én gondolom? Kérem, mondja el, amit tud, s majd én eldöntöm, hogy érdekes-e számunkra az információ vagy sem – mondta kicsit pökhendin.

Indianának ugyan nem tetszett a hangnem, de nem volt más választása. Elmondta, amit látott, a férfi pedig hitetlenkedve hallgatta.

– Honnan tudja mindezt, ha nem volt ott? – csattant az újabb kérdés.

– Kérem, értse meg, én majdnem ötszáz kilométerre vagyok attól a helytől, ahol ez a kisfiú van, s önhöz sem vagyok közelebb – Indiana nem akart többet mondani, de valahogyan rá kellett vennie a férfit, hogy kimenjen ahhoz a helyhez. – Kérem, csak annyit kérek, ellenőrizzék le, küldjön ki egy járőrt, vagy valakit…

− Nézze kisasszony, nem érünk rá minden egyes képzelgéssel, vagy látomással foglalkozni…− itt hatásszünetet tartott, − mert, ha jól sejtem, itt arról van szó.

– Igen, arról – Indiana hangjában lemondás csengett, nem veszik komolyan. Megértette. Aki még nem találkozott vele szemtől szemben, nem tudhatta, mire képes, aki látta már, az nem kételkedett. Az ugyanis látta a szemében csillogó csodát, érezte a lányt körülvevő misztikus aurát, s elhitte, hogy mindenre képes. A telefonon ez természetesen nem jött át, a hadnagy nem láthatta. A hadnagy nem kérdezett semmit. Elköszönt és letette a telefont. Indiana még percekig a kezében tartotta az egyenletesen búgó készüléket. Most mit tegyen? Hogyan segíthetne? Távol van. Nem tud odautazni, s talán ha odamegy, akkor sem veszik komolyan. Mélabúsan ült a kandalló előtt.

Ötszáz kilométerrel arrébb Steve Silling hadnagy a gondolataiba mélyedve üldögélt a székében.  Hintázott, ahogy szokta, a lábát az asztalra tette, a széket hátratolta és a két hátsó lábára billentette. A kollégái számtalanszor mondták már neki, egyszer úgyis kitörik a szék lába, ő pedig nagyot esik majd. Ez idáig nem következett be a jósolt esemény. A férfi az ismeretlen nő telefonján mélázott. Az a hang… volt benne valami! Egyelőre nem tudta megmondani, mi is az. Kedves, bájos, jó volt hallgatni, bár olyan furcsa dolgokat mondott…akár igaz is lehetne. Látomások? Nincsenek már látnokok, jövőbe látók, boszorkányok! Materialista felfogása elutasított minden lehetséges földöntúli dolgot. Ez most mégis befészkelte magát az agyába, s bármennyire is akarta kiseperni onnan, vissza-visszatért.

– Billy! – kiáltott ki a munkatársának, aki éppen a délutáni kávéját szürcsölgette. – Nyeld le a kávédat gyorsan, kimegyünk a folyóhoz! Tudod, hol vannak a Hegyes Sziklák?

– Igen, Főnök, tudom. De minek megyünk oda? Nincs ott semmi, csak sziklák, meg víz.

– Robi Neil talán ott lesz, kaptam egy bejelentést. Lehet, hogy felültetnek, de ezt most akkor is meg kell néznünk!

– A kisfiú, aki négy napja tűnt el? Hát nem az apja vitte el? – Billy lenyelte a kávét. Normál esetben vitatkozott volna Steve-vel, de most látta a társa arcán, hogy vitának helye nincs.

– Lehet, hogy ő vitte el, de a bejelentő szerint baj történik a gyerekkel. Menjünk! A többit elmondom a kocsiban…

Felkapta a dzsekijét és már indult is kifelé. A szolgálati Mercedest a társa vezette. Kifordultak a folyóhoz vezető útra, akkor Steve elmesélte a furcsa telefont.

 – Kikérdezted a nőt kiféle? – tette fel a kérdést Billy.

– Csak annyit tudok róla, hogy Indiana a keresztneve, olyan furcsa volt…Tudod, a hangja… − nem fejezte be a mondatot.

− Nem írtad fel az adatait sem? Főnök, te megbuggyantál! Kijövünk egy zagyva bejelentésre, amit el sem fogadsz, el sem hiszel, mégis itt vagyunk! – hitetlenkedett Billy.

– Ne most, Billy, lehet, hogy hülyeség, és potyára jövünk ki, de akkor is látni akarom – ezzel Steve lezártnak tekintette a témát.

Félóra múlva érték el azt a helyet, amiről Indiana beszélt. Egy férfit találtak ott, aki horgászhatott, egészen addig, amíg valaki alaposan fejbe nem verte. Ájultan feküdt a deszkákból tákolt stégen, kapása is lehetett, mert az egyik botot élénken rángatta valami.

– Hívd a mentőket! – adta ki a parancsot Steve, miután megvizsgálta a férfit. Ő pedig futásnak eredt abba az irányba, amerre a lány mondta. Vagy száz métert futott, akkor meglátta, amit rémálmaiban sem szeretett volna. Egy középkorú férfit, amint éppen fajtalankodni próbált az alig tízéves gyerekkel. A kisfiú már sokkos állapotban volt, mert a férfi fojtogatta. Steve megfeledkezett mindenről. Iszonyú erővel rontott a férfinek, s hatalmas pofonokkal tántorította el szándékától. Éppen a földre döntötte, mire Billy odaért.

– Kérj erősítést és még egy mentőt! – kérte, miközben az ártalmatlanná tett férfit bilincselte meg. – Én közben szétverem a pofáját ennek a vadállatnak! – és már emelte is a kezét, de Billy nem hagyta.

– Hagyd, megkapja a magáét bent úgyis! Hagyd meg nekik ezt az örömöt! – Billy tudta jól, mi jár annak a börtön falai között, aki gyerekekkel fajtalankodik.

Steve felnyalábolta a félig eszméletlen gyereket és próbálta megnyugtatni. A mentősök azonnal átvették tőle. A perverz férfit a kollégái vették kezelésbe. Nem voltak kíméletesek.

Steve lassan ballagott vissza a kocsihoz.

– Elő kell kerítenem a nőt! Igaza volt! Igazat mondott!

– Hogy keríted elő? Egyetlen adatát sem kérted el, még csak a nevét sem tudod rendesen – mérgelődött Billy.

– Lekérem a híváslistát. Nem nagy ügy. Csak beletelik egy kis időbe.

– Végül is…

Steve egész délután azzal foglalatoskodott, hogy a lány telefonszámát megszerezze.

– Azt mondta a lány, hogy a mi honlapunkon találta meg a kisfiú képét… − lépett be Billy szobájába.

– Tegyétek fel, hogy megvan a kisfiú, élve megtaláltuk, hátha jelentkezik újra. De kérlek, ezt most azonnal!

Órákkal később Indiana megtalálta a közleményt a rendőrségi honlapon. Azonnal tudta, hogy neki szól. Megnyugodott. Aznap este úgy döntött gyertyákat gyújt a hegyen.

Volt egy tisztás, ahová gyakorta kijárt. A tisztás szélén egy szikla állt, azaz inkább ült, hiszen egy lapos szikla volt, amire Indiana gyakran feltelepedett, meditált, gondolkodott. Sok-sok dolog itt nyert értelmet számára. Liana könyveiben olvasta, ha fénykört épít maga köré, az megvédi az ártó gondolatoktól és a szellemektől is. Ez utóbbiaktól kevésbé tartott, az ártó gondolatoktól annál inkább, hiszen azokat az ember, − akár a boszorkány is −, magának teremti. Kiment hát a sziklához, gyertyákból kört formázott a tisztás közepén, egyesével meggyújtotta őket, belépett a kör közepébe, leült, maga alá húzta a lábát és nézte a gyertyák táncoló fényét. Nem gondolt semmire, kizárt minden kósza gondolatot a fejéből. Csak ő volt és a semmi, amely beszédesebb volt minden szónál. Lassan, nagyon lassan lopóztak vissza a gondolatok, kellemesek, jók, szívet melengetők. Aztán a látomások. Egy fekete autót látott közeledni hosszú kilométereken át, nem látta ki ül az autóban, de azt tisztán tudta, hogy az ő vendége lesz, aki ezt a hosszú utat megteszi. Aztán egy kép villant a faluból, egy férfi állt a főtéren a fekete autó mellett. Fekete kalapot viselt, napszemüveget, Indiana nem látta a szemét. Felőle kérdezősködött, kiféle, miféle. Még hallotta, amint a falubeliek nevetve mondják az idegennek, hogy „az bizony egy boszorkány”. Az idegen pedig éles hangon kérte ki magának, hogy ne szórakozzanak vele, mert boszorkányok bizony nincsenek.

– No, majd meglátja! – kiabálta oda neki a falu egyetlen koldusa, aki ugyan nem volt koldus, de szerette ezt a szerepet játszani. Indiana jól tudta ki ő. A férfi azóta játszotta a koldus szerepét, amióta Liana Borg az égiekhez távozott. A kedvese volt.

Késő este lett, mire Indiana újra visszament a házába. A ház előtt egy falubeli idős asszony várakozott.

 – Indiana, lejönne velem a faluba? Haldoklik az anyám, magát akarja látni. Megteszi?

– Persze, megyek, csak magamhoz veszek valamit – beszaladt a házba, magához vette Liana néni varázslatos Holdkövét. Még sohasem próbálta, mit tud, de talán most ez segíthet könnyebbé tenni azt, ami az élet legnehezebb része.

Indiana az idős asszonnyal együtt lépett be a házba. Többen voltak már ott, rokonok, barátok, szomszédok. Szomorúság ült a szemükben.

– Kérem, menjen be! – nyitotta ki a betegszoba ajtaját az idős nő.

Beléptek. Indiana zsebében izzani kezdett a Holdkő. Elővette. Érezte a megnyugvás sugarát, érezte az elmúlás ízét. Megborzongott. Odalépett az ágyhoz. Óvatosan megsimogatta a haldokló kezét. A Holdkő fénye lassan hunyt ki…vele együtt egy lélek távozott. A Holdkő mutatta az utat a távozónak.

Indianának elég volt ennyi erre a napra. Csendesen elköszönt. Kilépett a házból, s gyalog indult vissza a hegyre. Majd holnap lejön a kocsijáért, most muszáj sétálnia.

Nem zavarta az erdő sötétsége. Út közben gondolataiba mélyedt. Vajon ez az ő dolga? Ezt kell tennie? Látnia és küzdenie? Elkísérni azt, aki elmegy? Ezt tette Liana is? Ezekről nem írt! Hogyan fog ő ezzel megbirkózni? Ezek lélektörő, léleknyomorító történések vagy magasztos dolgok, amelyekkel neki feladata van? Még mindig ezerféle kérdés, s megválaszolatlan mind. Merre kell mennie? A válaszok ott toporogtak a fejében, de még nem engedte be őket.

A házában csak gyertyákat gyújtott. Csak később vette észre, hogy valaki, valakik jártak a házban. A konyhája asztalán finomságok sorakoztak. Nem hagytak cédulát, mint máskor, csak egyetlen hosszú gyertyát… 

Indiana fáradtan feküdt le. Álomtalanul aludt. Reggel arra ébredt, hogy a nap még gyenge tavaszi sugarai óvatosan kukucskálnak be az ablakán, jelezve, ideje felkelni. A lány nagyot nyújtózott, elszálltak a tegnapi nap kellemetlen érzései, helyette vidámság és szeretet töltötte be újra a szívét. Kávéval a kezében kiballagott a ház előtti kis tornácra. Nézte az aranyló napot, a fákat, a tavaszi szellőben lágyan ringatózó vadvirágokat, fűszálakat. Éppen megitta a kávéját, amikor a telefon éktelen hangon lármázni kezdett. Vajon ki lehet az, ilyen korán nem hívja a barátnője, a falubeliek pedig inkább feljönnek, nem telefonálgatnak.

– Indiana Lewis – szólt bele a telefonba.

– Jó napot kívánok kisasszony! Steve Silling hadnagy vagyok, tegnap beszéltünk – kezdte a férfi.

A lány összerezzent. Nem gondolta, hogy a férfi visszahívja, megkeresi.

– Ó igen! Köszönöm, megkaptam az üzenetét…Reméltem, hogy időben érkeznek − mondta a lány gyorsan.

– Honnan tudta, hogy magának szól? – képedt el a férfi.

– Tudtam…Jól van a kisfiú?

– Igen, fizikailag rendben lesz, mentálisan nem annyira, de talán az idő feledteti a traumát. Csak meg akartam önnek köszönni…

− Megtette – mondta a lány kedvesen, s mielőtt a férfi még bármit is kérdezhetett volna, Indiana szépen, csöndben letette a telefont. Aztán ki is kapcsolta. Megtette, amit tehetett, ennél többet nem akart egyelőre.

A férfi azonban nem érte be ennyivel. Meredten bámulta a néma készüléket, mint a lány is előző napon, ám hiába próbálta újra hívni, a készülék nem felelt. Továbbra is elérhetetlen maradt.

– Billy! Hol az Isten csodájába rakták le azt az Edwin nevű helyet?

– Csaknem ötszáz kilométerre innen, a négyes út mentén. Kis falu, a Vén Kanyargó nevű hegy lábánál. A hegy onnan kapta a nevét, hogy egy kettős kanyart formáz, valami régi röghegység… − Nem érdekelnek most a földrajzi vonatkozások, hogy jutok oda leggyorsabban? 

− Elment az eszed? Oda akarsz menni? Minek?

– Lehet, hogy elment a maradék eszem is, de látnom kell azt a nőt, akinek ilyen hangja van, és van bátorsága letenni rám a telefont…

− Miért is ne lenne? Szabad ember. Segített, és ezzel ő lezárnak is tekinti a dolgot – Billy valahogyan ráérzett az igazságra.

– Lehet, de én akkor is megyek. Azt a hangot én már hallottam valahol… Szóval, hogy jutok oda legkönnyebben?

– Repülővel Elbonyig, után még hatvan kilométer kocsival, de mi lenne, ha utána néznél te magad! – méltatlankodott Billy. – Miért érzem úgy, hogy a vesztedbe rohansz? Nem tudom megmagyarázni, de valahogy azt érzem. Nem halsz bele, azt bizton tudom…

És Billy megérzései nagyon ritkán csaltak. Mondjuk nem is volt neki túlságosan sok.

Steve még sosem várt ilyen türelmetlenül egy gépre, pedig felszállás előtt épp csak néhány perccel érkezett a reptérre, azt is villogó, szirénázó rendőrségi autóval.

– Jobb lenne, maradnál a hátsódon, és elfelejtenéd a nőt! És mi van, ha egy éltes matróna? – próbálta Billy még mindig visszatartani.

– Nem az! – volt Steve határozott válasza. Igaz, neki is megfordult a fejében, de akkor, ha mégsem úgy van, ahogyan ő gondolja, vesz egy csokréta virágot, egy bonbont és megköszöni szépen a segítséget. Biztos volt benne, nem az. Mennie kellett.

A repülő út alig volt ötven perc. Steve autót bérelt, egy nagy fekete Cryslert, azzal indult a hegyek közé. Út közben a hegy nevén gondolkozott, hogy is adhattak egy hegynek ilyen meseszerű nevet. Aztán meglátta a falut. Lassított. Sok helyen járt már életében, de ehhez hasonló lenyűgöző kis települést még nem látott. Tavaszi virágokkal volt tele az út széle, a fák is roskadoztak a fehér és a rózsaszín virágoktól, s a rajtuk döngicsélő méhektől.  

– Hová csöppentem? – csodálkozott. – Valami mesébe?

Az autó épp csak gurult alatta. Nézegette a rendezett házakat, kerteket. Sehol nem látott egyetlen kerítést sem. Az utcán ácsorgó emberek megbámulták az idegen autót. Ebben a faluban kevesen jártak autóval, minden elérhető volt gyalog, sétálva. Steve megállt a hivatal előtti parkolóban. Fekete, félhosszú haját meglibbentette a tavaszi szél. Borostás arcán megcsillant a napfény. Kivette a kabátját, fejébe nyomta kedvenc fekete kalapját, feltette a napszemüvegét, s csak akkor nézett körbe, amikor ezzel megvolt. Néhány falubeli beszélgetett tőle pár méterre, azaz inkább csak úgy tettek, mintha beszélgettek volna, valójában az idegent lesték kíváncsian. Steve odaballagott hozzájuk.

– Steve Silling vagyok. Tudnának nekem segíteni? – kérdezte udvariasan.

– Az attól függ! – szólalt meg Miss Ruth, az iskola igazgatója. – Mit szeretne tudni?

 – Egy hölgyet keresek, bizonyos Indiana Lewist − mondta a férfi, és valahogy azt érezte, nem lesz könnyű dolga.

– Milyen ügyben keresi Miss Lewist? – kíváncsiskodott az igazgatónő.

− Bocsánat, az csak rám és Miss Lewisre tartozik. Megmondaná, melyik házban lakik?

– Nem lakik a faluban – jött a válasz.

– Nem itt lakik? De hát ez a falu van megadva, és innen hívott telefonon is… − Steve nem értette.

– Kicsoda maga uram? És mit akar Miss Lewistól? – kicsit erélyesebben, tanítónősebben hangzott a kérdés újra. Steve pedig hirtelen egy kisdiákká változott, akinek azonnal válaszolnia kell a feltett kérdésre.

– Rendőr vagyok hölgyem, nyomozó, és egy ügy miatt keresem Miss Lewist. Tulajdonképpen köszönetet akarok neki mondani a segítségéért.

– Nos, akkor nézzen csak oda a hegyi ösvényre! – mutatott a templom melletti ösvény irányába az igazgatónő – Ott jön, akit keres.

Steve még annyit sem tudott kinyögni, hogy köszönöm. Egy látomás, egy illúzió közeledett felé. Eszébe jutottak az álmai. Visszatérő álom volt, mindig ugyanaz: egy hegyi ösvény lábánál állt, az ösvényen egy karcsú nő közeledett felé, lobogó vörös hajába bele-belekapott a tavaszi szél, zöld szemében huncut fény csillogott, s valami olyasmi vette körül, ami rabul ejtette a férfi szívét…Ezt a látomást kergette éveken át, kereste, kutatta, s most megtalálta…ott állt vele szemben, teljes életnagyságban.

– Engem keres? – kérdezte Indiana vidáman, tudta, miért jött a férfi, tudta mit talált, s azt is tudta, hogy ennek így kellett lennie.

Igaza lett Billynek: Steve a vesztébe rohant, de ez a legszebb és legmagasztosabb veszedelem, ami férfival csak megtörténhet...a szerelem.