.jpg?ph=8b00ed66c6)
Téli varázslat
Szakadt a hó. Olyan erővel borult a városra a tél, hogy az szinte belerokkant. Régen volt már, hogy december elején ennyit havazott. Óriási pelyhekben hullott a hideg, fehér pihe. Lilly második emeleti lakásának hatalmas ablaka előtt állt, nézte a hóesést. Gondolatai legújabb meséjének tájain jártak még: magas hegyormok, kék vizű folyók, üveghegyek, paloták, kincses barlangok és csodás lények sokasága vette körül. Nem tért vissza. Idő kellett, hogy újra a valóságban találja magát, s ne a mesék varázslatos világában töltse az idejét. Imádta a meséket. Nem csupán írta őket, hanem meg is élte valamennyit, részese volt a történéseknek, küzdött a jó oldalán, harcolt a gonosz ellen; ha kellett ármánykodott, ha kellett csillagfénnyel szórta tele a kék eget.
Különösen azóta volt ez így, amióta egyedül élt. Ennek már négy éve. Furcsa, eufórikus állapot volt ez, amelyben aprócska lények tolongtak körülötte, boszorkák repültek szilaj seprűiken, sárkányok harcoltak deli lovagokkal, s szépséges királylányok kezét adták jutalmul a tüzet okádó rémségek elveszejtéséért. Máskor varázslók vették körül, játszadoztak mérhetetlen erejükkel, némelyek veszélybe sodorták a világot, mások megmentették azt.
Lilly Kovalsky tollából kiszaladtak a gondolatok, csodálatos világot teremtett maga köré, s azok köré, akik a meséit olvasták és szerették. Sokan voltak. Eddig három kötete jelent meg, s mindhárom a harmadik kiadást érte már meg. Különösen így, a decemberi ünnepek táján, mikuláskor és karácsony táján fogytak nagyon.
A téli világ, a környék, a város, a vidék, a táj hangulata arra sarkallta Lillyt, hogy még szebb történeket vessen papírra. Az asszony imádta a telet, bár semmi oka nem volt rá. A fiát és férjét éppen egy ilyen csendes téli napon veszítette el. A fia aznap szállt le a New York-i gépről, félévet töltött kinn, nyelvet és informatikát tanult. Nagyon büszke volt rá, hogy 16 éves korában már ennyire önálló. A férje ment érte egyedül, mert ő aznap nem ért rá. Kettőjüket várta, de azok ketten már sohasem értek haza. Egy kamion egyszerűen leseperte őket a völgyön átvezető viaduktról.
Az asszony hónapokig nem tért magához a fájdalomtól, s a gondolattól, hogy a lánya egyedül maradhatott volna a világban, ha ő is a férjével tart aznap. Sokáig azt gondolta, ott, azon a napon véget ért az ő élete is. Valahogy mégis túlélte. A lánya, Lara, tartotta benne a lelket, s próbálta rávenni az anyját, hogy ha lassan is, de tovább kell lépnie, mert az élet nem áll meg. Gyakran mondogatta, hogy apja és öccse bizonyára annak örülnének, ha ő újra talpra állna és élné az életét. Bár voltak pillanatok, amikor Larát is magával ragadta a kétségbeesés, a mérhetetlen fájdalom, szeretteinek hiánya. A lány olyankor rajzolt, s olyan szomorúságot sugárzó rajzok születtek ezekből a gondolatokból, hogy aki látta, annak belefacsarodott a szíve-lelke.
Éjfél felé járt az idő, Lilly sokáig volt fenn mindig. Kinézett az ablakon. Sehol egy teremtett lélek. A tér üres, a karácsonyi égők megvilágítják az egészet, különös, ünnepi hangulatot árasztva. Szerette ezt a hangulatot. Kiment az előszobába, kabátjáért nyúlt, kalapot tett a fejére, vastag sálat a nyakába. A kalap az elmúlt években nőtt hozzá. Széles karimájú, fekete, férfi a kalap, amelybe nagyon jól bele lehetett burkolózni, nagyon jól elrejtette az arcát a kíváncsi szemek elől. Egy ideig szüksége is volt erre a „láthatatlanságra”, aztán pedig már nem tudott, és nem is akart a kalap nélkül létezni. Minden évszakban viselt kalapot. Tavasszal egy kellemes barnát, nyáron egy fehéret, ősszel pedig, hol feketét, hol szürkét.
Tudta, nagyon hideg nem lehet, ha ilyen óriás pelyhekben esik a hó. Kilépett a nagykapun. Előtte a fehérség és fény. Lassan haladt a tér kopasz, ám a karácsonyi égők vidám fényében csillogó fái között, megkerülte a szökőkutat, átballagott a dóm előtti hatalmas területre, ahol tavasztól késő őszig padok és a csodaszép virágágyások várják a pihenni vágyókat. Most egy teremtett lélek sem járt itt. Virágok sincsenek, a padokon sem ül senki, még az éhesen totyogó galambok nyugovóra tértek. Megállt a tér közepén, ahol a hatalmas fenyő állt, éppen tegnap gyújtották meg rajta a jelképes gyertyákat: a sok-sokezernyi aprócska égőt. Egy pillanatra felnézett a fa tetejére. A hatalmas csillag úgy ragyogott, mintha a téli égbolt egy darabját ültették volna a jókora fenyő tetejére. Eszébe jutottak a saját családi karácsonyaik. Milyen vidámak is voltak akkor! Mennyit nevettek a fa díszítése közben! Martin a csokoládé díszeket lopkodta, befalt, amennyit csak bírt, s rendszerint nem tudott enni az ünnepi vacsorából. Férje, Burt sokat mérgelődött, mert az égők mindig összegubancolódtak, Lara pedig azon bosszankodott, hogy a másik kettő mit csinál. Lilly csak a zajokat, a vitákat hallotta, hiszen legtöbbet a konyhában foglalatoskodott. Aztán érdekes módon, amikor készen lett a fa, mindenki lenyugodott. Az ajándékok szépen csöndben, szinte lopva kerültek a fa alá. A vacsora jó hangulatban zajlott. Az ajándékbontás pedig mindig nagy esemény volt. Sorra nyitogatták ki a dobozokat, s együtt örültek minden apróságnak. Persze, amikor a gyerekek kisebbek voltak, akkor nagyobb volt a hangzavar is, mert minden játékot azonnal ki kellett próbálni. Előfordult az is, hogy Martin legót kapott, s Lilly még hajnali négykor az apró részeket próbálta összeilleszteni, mert a fiúcska addig nem volt hajlandó lefeküdni, amíg össze nem rakták az éppen aktuális figurát. Hamar leszoktak a legóvásárlásról, és a hangos játékokról is, mert a fiú azokat sem kedvelte. Ennek ellenére minden karácsonykor volt valami a fa alatt, amit össze kellett rakni, vagy éppen vinnyogott, szirénázott, visított. A nagyszülőket sosem akarták megbántani azzal, hogy szólnak nekik, mit ne vegyenek az unokájuknak…
Az asszony újra felnézett a nagy fenyőre, aztán lassan lépkedett tovább. Talpa alatt csikorgott a frissen hullott hó…
A tér másik oldalán kétemeletes épületek álltak. Egy ilyen régi-régi ház első emeletén nyitva volt az ablak. Amy Winehouse zenéje szüremlett az éjszakába. Egy férfi állt az ablakban, kezében whisky-s pohár. A jég már rég elolvadt benne. A férfi nem bánta, kezdett homályosodni a látása. Nem érdekelte sem a hideg, sem a pohara tartalma. Már nem… Egy egész üveggel megivott. Aztán hirtelen mintha eltűnt volna a homály, szeme előtt kiélesedett a kép. A nyitott ablakban állva meglátott egy alakot a téren bandukolni, valami fényesség vette körül.
„Biztosan sokat ittam” − gondolta. De nem, mert a homály hirtelen feloszlott a szeme elől, élesebben látott, mint valaha. Csak állt az ablakban és feszülten figyelte az alakot, az az alak pedig mintha delejt bocsátott volna a férfira, úgy vonzotta a tekintetét. Ki lehet az? A széles karimájú kalap megtévesztette egy pillanatra, ám hamar rádöbbent, hogy a téren sétáló alak egy nő! Felébredt a lelkében az újságírókat átható természetes kíváncsiság. „Ki az a nő, és mit keres a téren éjnek évadján? Hány óra is van? Hajnali egy? Mit akarhat, és főleg mi az a sejtelemes fény, amely körülveszi? Olyan, mintha vele ballagna a jó öreg Hold, s csak az lenne a dolga, hogy a nő köré opálos fénykört vonjon. Lehet, hogy nem is az, hanem csak a karácsonyi égők fényének játéka!” − gondolta. Aztán mégis felkapta a kabátját, nyakába dobta a sálat, és kirohant az utcára. Ezt mindenképpen meg kell néznie közelebbről is! Aztán azzal a lendülettel, amivel kirohant vissza is szaladt, mert a nagy igyekezetében nem húzott cipőt. Kapkodott, nem akarta szem elől téveszteni a nőt.
Adam Bartlett kíváncsi természetű férfi volt. Az egy újságírónál előnyös tulajdonságnak számít, csak hát nem mindegy, milyen az az újságíró. Valamikor ismert volt, de ma már sokak szemében inkább csupán hitelét vesztett firkász.
A nő nem tűnt el, ott volt a tér közepén. Két kezét az ég felé tartotta, s élvezte, ahogyan ezernyi hópihe száll egyenesen az arcába. Nevetett, hangosan és vidáman. Négy éve nem tette. Most pedig élvezte, hogy él. Elcsendesedve térdre ereszkedett a dóm bejáratánál, elmondott egy imát. Ez is szokásává lett az évek alatt, mint az éjszakai séták.
Adam beért a térre, látta a nőt vidáman nevetni, látta, amint térdel, és hallotta, amint imát mormol. Nem templomi ima volt az, sajátos és megindító. Még férfi is megilletődött. Aztán látta amint a nő feláll és elindul. Nem követte, csak állt és nézte. Lassan közeledett, nagyon lassan. Adam pedig nem tudott mozdulni. Szinte belefagyott a lába a hóba, sőt, ha nem lett volna fagyos a föld és tér burkolóköve, talán még gyökeret is ereszt. Nem tudta valóság-e, amit lát vagy a képzelete játszik vele. Életében nem látott még ilyet!
Ahogyan a nő közeledett különös dolgok történtek. A semmiből picinyke csillogó figurák bukkantak elő, s csilingelve szálldostak a nő körül. Ő pedig vidáman nézte őket. Parányi sárkányok, manók, táltosok, tündérek keringetek, repkedtek körülötte. Csúcssüveges boszorkák, cseppnyi jó tündérek változtatták a sejtelmes fényt hol sötétebbre, hol kékes fényűre, hol aranyló sárgára. Adam állt és bámult.
Ez biztosan nem valóság, ilyet nem láthat! Bizonyára sokat ivott és a képzelete játszik vele. Vagy már elment az esze? „Meg is érdemlem, amekkora ökör vagyok! Minek iszom annyit?” – korholta magát. Ezekre a kérdésekre azonban sosem volt ereje válaszolni. Egyszer megpróbálta, de csak odáig jutott: gyengeségből. Ivott elfuserált élete miatt, aztán a munkahelye, derékba tört karrierje miatt. Mindig talált elég okot az ivásra.
Kiváló tollú újságíró volt. Talán a legjobb a városban. Szimata volt, s mint a puli addig ment, amíg a végére nem járt a dolgoknak. Mindent tudott, ami a városban történt, de már nem volt újságírói széke, ahol megírhatta volna azokat. Csak magának írt, s olykor-olykor eladott egy írást, aminek a honoráriumából újabb adag whisky-t vásárolt. Így ment ez már hónapok óta.
Úgy döntött, arról, amit most látott, nem beszél senkinek. Bizonyára diliházba zárják, de legalább is nem láthatja többet a lányait. Nem mintha olyan sokszor találkozna velük. Elváltak, a lányok megnőttek, és nem is kíváncsiak az iszákos apjukra. Amilyen büszkék voltak rá korábban, most legalább annyira szégyellik. Valamilyen szinten megértette őket. Talán, ha nem tizenegynéhány év után válnak el, hanem jóval korábban, akkor most ő sem itt tartana. A nő, akit elvett nem szerette soha, csak terhes lett tőle egy jól sikerült egyetemi buli után. Adam tisztességes akart lenni. Aztán évekig átkozta azt a napot, amikor tisztességességében megkérte annak a nőnek a kezét. Mire észbe kapott, addigra már volt két lánya, és egy csélcsap felesége. A válás után viszont neki már nem maradt semmije. A volt felesége élte az életét tovább, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy a lányai őt szégyellik, ő viszont azt szégyelli nagyon, hogy a volt felesége „pasiügyeivel” volt állandóan tele a város. Bár már késő azon keseregni, hogy volt a múltban.
Most itt a jelen, itt ez a nő, akivel nem tud mit kezdeni, s itt vannak vele azok a kis „micsodák”. Ki mondja meg, mik ezek, honnan jöttek, és ő miért látja őket?
A nő közelebb ért hozzá, a látomások eltűntek mellőle. Csak egy aprócska mosoly bujkált a szája szegletében. Adam takarásban állt, így a nő nem láthatta, elsétált mellette. A férfi szinte érezte az illatát, valami bódító, elmét homályosító, édeskés illatot, amely megbabonázva arra készteti az embert, hogy kövesse a végtelenségig. A férfi beleszédült.
Még csak ez hiányzott! Ettől aztán még inkább szentül meg volt győződve arról, hogy az elméje szórakozik vele, azt akarja, hogy sült bolondnak tartsák. Tiltakozott ellene minden porcikájával. „Ilyen nincs a 21. században, ez nem lehet!” − rázta a fejét, s még akkor is motyogott, amikor a lépcsőn felfelé ballagott a lakásába. Sokáig nem tudott elaludni. Állt az ablakban, bámulta az üres teret, s hitetlenkedve gondolta újra végig a történteket. Észre sem vette, hogy Amy Winehouse már legalább ötödszörre énekli ugyanazt a dalt… A lakásban is lehűlt a levegő, mert az ablakot sem csukta be a nappaliban. Felélesztette a tüzet a kandallóban. Kezébe vette az üveget, tölteni akart, gondolva, erre innia kell. Aztán mégsem tette. Óvatosan az asztalra tette, s gondosan rácsavarta a tetejét.
Másnap reggel korán ébredt. Az első gondolata az volt, hogy meg kell tudnia, ki az a nő, és mit csinál. És miért kóborog éjjel a téren? És miért lebegnek körülötte kicsinyke meselények? Meselények! Ez a szó az éjszaka tolult az agyába, amikor már az álom határán járt. Miért övezi misztikum azt a nőt? Ezt érezte az egész lényéből. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami vonzó, valami titokzatos. Több ezer kérdés fogalmazódott meg benne, csak éppen nem volt kinek feltenni. Magától a választ egyelőre egyetlen kérdésre sem tudta.
Volt egy felkérése – gondolta – annak eleget tesz, aztán beül a kedvenc bárjába és kérdezősködik egy kicsit. Bár? Sokkal inkább kocsma volt az, ahol nemigen fordultak meg olyan emberek, akitől kérdezni lehetett volna. Egy füstös, kétes egyénekkel zsúfolt ivó, ahová többnyire az egész nap alkoholmámorban tengődő alakok tértek be még egy stampedlire. Ezért úgy döntött, aznap a város kedvelt kávézóját választja. Hátha ott hall valamit. „Össze kell szednem magam, így mégsem mehetek oda” – nézett végig magán. – Te jó ég, hová jutottam! Most meg itt vagyok és képzelődöm. Ez így nem mehet tovább!”
A gondolatot tett követte: gondosan megborotválkozott, felhívta a fodrászát, hátha akadna egy szabad félórája.
– Csak nem meguntad a hosszú hajat? Pedig az ilyekor melegít! – élcelődött vele Joe. Adam tudta, mire gondol: azokra a parkban töltött alkoholmámoros éjszakákra…
– Hagyd már Joe, nincs kedvem most az efféle tréfákhoz! Megyek és kész. Ráérsz szívni a vérem, ha már ott vagyok – tette le a telefont.
Joe fekete férfi volt, és soha egyetlen korty alkoholt nem ivott, viszont Adamet gyakran kihúzta a bajból. Ha ott ragadt valahol, mert ivási szenvedélye nagyobb volt, mint a vezetési, akkor őt hívta fel, hogy menjen érte, mentse meg. Korábban, míg dolgozott, Joe volt az, aki sokszor hazavitte, hogy a kiadó nagyfőnökei meg ne lássák olyan állapotban. Adam számára Joe volt a nagybetűs barát.
Kora délután lett mire a New York Kávéházba le tudott menni. Majdnem tele volt a hely. Kellemes, 19. század eleji hangulat, finom zamatos kávék és teák, no meg az udvarias kiszolgálás tette igazán kedveltté azt a helyet. Oda járt a város „krémje”, s mindazok, akik annak akartak látszani. Adamnak, függetlenül attól, hogy kedvelte ezt a helyet, sokszor volt az az érzése, hogy ide csak a sznobok járnak. Néha nem tudott elvonatkoztatni. Ma azonban sikerült, csupa olyan embert látott az asztaloknál üldögélni, akikre ez a jelző egyáltalán nem volt igaz. Megnyugodva ült le az egyik üres asztalhoz, ahonnan jó kilátás nyílt a bejárati ajtóra. Azonnal látta, ki érkezik, ki távozik.
Az egyik asztalnál ismerős nő üldögélt egy fiatal lánnyal. Biccentett. Ismerte a nőt, a magazinnál dolgozott valamikor. Mennyi ideje is, hogy nem látta, talán öt éve. Mellette biztosan a lánya ül, nagyon hasonlítanak egymásra. A lányról is hallott már, tudta, hogy jó nevű grafikus, és az idén több kiállítása is volt a városban. Ő persze egyiket sem látta. Magában megállapította, hogy jól néznek ki mindketten. Homályosan rémlett valami családi baleset, de nem volt benne biztos. Kiestek az események.
„Valószínűleg igaza van Joe-nak, amikor szívja a véremet – gondolta. – Itt ez a nő, tudom kicsoda, tudom, miket írt, melyik rovatért felelt, de a neve nem jut eszembe. Tényleg hülyülök az italtól” − Rendelt egy kávét és egy vaníliás süteményt. Az volt a kedvence. Két korty kávé között eszébe jutott a nő neve: Lilly. A vezetéknevére nem emlékezett, akárhogyan törte a fejét. Mit csinálhat most? A kérdés a levegőben maradt egyelőre, de csak amíg a pincérlány fel nem vette a rendelést
Anya és lány legalább egy órája beszélgettek. Lilly elmondta Larának az éjszakai sétáját, beszélt a nevetésről, a lépcsőn elmondott imáról. Lara megnyugodott, vidámnak, kiegyensúlyozottnak látta az anyját, s ez mindennél fontosabb volt neki. Rég látta ilyennek. Anyja közben felfigyelt a belépő Adam Bartlettre is.
− Tudod ki ez a fickó? − kérdezte súgva Lilly, amikor meglátta a férfit belépni.
− Nem, ismernem kellene? – nézett rá a lánya.
− A magazinnál dolgozott valamikor. Övé volt a főszerkesztői szék Steve előtt. A családja elhagyta, pár éve történt. Hallottam a lányoktól, én már nem láttam vagy két-három éve, de lehet annak már öt éve is.
− Iszik? – kérdezte a lánya.
− Igen, nagyon, pedig azt hiszem, a legjobb a szakmában. Mi, akik, ma is írunk, csak tehetséges kezdők vagyunk a nyomában − nevetett Lilly.
− Ugyan, anya! Azért te ennél egy kicsit már nagyobb pályát futottál be…
− Sokat gondolkoztam rajta, vajon meseíró lettem volna, ha nem következik be a baleset? − Lilly a kávéját bámulta.
– Bizonyára, mert ezek a mesék benned vannak. Néha, amikor olvasom őket, azt érzem, kizökkent az idő. Neked nem itt, ebben a földhözragadt világban kellene élned, hanem ott, ahol Peter Pan élt. De legalább is kétszáz évvel korábban – nevetett a lánya.
– Lehet. Azt hiszem, erre a kérdésemre már sohasem kapom meg a választ – bólogatott az anyja.
– Mesélsz még erről a fickóról? Hány éves lehet? Még elég jól néz ki. Mintha most jött volna a borbélytól…− Lara nem is sejtette, mennyire eltalálta.
– Mit meséljek róla. Úgy bánik a szavakkal, mint egy profi fodrász az ollójával. Mi, annak idején gyakran mondtuk rá, hogy szinte „kurválkodik” a szavakkal, mondatokkal, mert olyan kifejezéseket, szavakat használt, amelyek sehogyan sem illettek az adott szövegkörnyezetbe, de a szokatlan párosítás miatt elemi kifejező erővel bírtak. Egyszerűen utánozhatatlan. Amúgy pedig nagyon jó pasi volt. A fiatal gyakornok lányok nem egyszer beleestek, úgy néztek rá, mintha ő lenne az isten.
– Voltak nőügyei bent? – kíváncsiskodott Lara.
– Nem, vagy legalább is nem tudtunk róla. Bármennyire rajongtak is érte a gyakornok lányok, vagy a modellek, akikkel dolgoztak, mindig megtartotta a három lépés távolságot. De miért érdekel ennyire? – Lilly a lány arcát fürkészte.
– Semmi különös, csak a korához képest még mindig jól néz ki. Ne gondolj semmire, elég nekem a saját pasim, néha még ő is sok – legyintett nevetve Lara.
Lilly óvatosan ránézett a férfira. Tényleg nem látszik rajta az alkohol. Nem borvirágos, vörös az orra, a szeme alatt nincsenek táskák. Határozott arcélű, kékszemű férfi, őszülő halántékkal, s talán tényleg most jött a fodrásztól. A nő emlékeiben hosszabb hajjal maradt meg. Valamikor hátul összefogva hordta, hullámos volt a haja, most ugyan sima, nyílván a rövidsége miatt. Az asszony azt is megállapította, hogy a férfi se nem hízott, se nem fogyott, amióta nem látta.
Míg ő a lányával suttogott, addig Adamnak hasonló kérdések kavarogtak a fejében. A nő neve eszébe jutott, ám, hogy mikor és hol látta utoljára, azt már nem tudta. A magazinnál van még, vagy nincs? No, majd utána néz. Gondolkodott, hátha eszébe jut valami vele kapcsolatban. Semmi. Csak az a gondolat, hogy a nő szép és csinos. Mindig is ilyen szép volt, csak ő nem vette észre? Kellemesen ovális arc, vállig érő barna haj, mélyen ülő, szomorú barna szemek. Az ember szinte szükségét érzi, hogy megvigasztalja. Közben felderengett a haláleset is. Hallotta, tudta kik voltak, a férjét ismerte, a fiút nem, talán valamivel idősebb volt az ő lányainál.
Lilly és Lara megitták a kávéjukat, készültek. Az asszony felállt. Adam odafordította a fejét, és látta, amint a nő egy széles karimájú kalapért nyúl. Egy gondolat suhant át az agyán: hasonló volt ahhoz, amit az éjjel látott. A kabát is ismerősnek tűnt, csak a tűzpiros sál nem stimmelt. „Biztosan már képzelődöm is! − korholta magát. − Véletlen lehet, hogy Lillynek is olyasmi kalapja van. Ilyen sálra nem emlékszem. Egyébként is, lehet, hogy álmodtam az egészet” − hessegette el a gondolatot, ami azonban mélyen beült a tudatalattija legtávolabbi zugába, hogy aztán majd a legváratlanabb helyzetben előjöhessen onnan.
A nő a férfi asztala felé fordult, köszönésképpen bólintott, s Larával együtt kilépett a csikorgó hidegbe. Most nagyon hideg volt, a levegő is megfagyott. Elállt a havazás, a hó pedig lehűtötte a várost. A hőmérő higanyszála pedig mínusz tíz fok alá süllyedt. Gyalogosan közlekedtek, mert mindketten a belvárosban laktak, nem messze egymástól.
− Anya, most néztem meg jobban azt a férfit. Egészen jól néz ki, nem gondolod?
− De, tényleg jól néz ki. Én is megnéztem. Kár érte, elvesztegeti a tehetségét! Emlékszem, a lányok gyakran lesték, nem jön-e éppen arra. Sokat mustrálták a feszes fenekét. Mindenki neki akart tetszeni. Egyébként is jó fej volt − mosolygott Lilly.
− Köszönöm a kávét, anya. Megyek vissza dolgozni − Lara két cuppanós puszit nyomott az anyja arcára. − Holnap ebédkor találkozunk! − intett, s elindult át a zebrán.
Lara állásban volt egy reklámcégnél, s mellesleg ő illusztrálta édesanyja meséit. Szinte az összes mesét tudta kívülről. És persze ezek mellett volt annyi ideje, hogy saját kiállítása is legyen. Sokat dolgozott, Lilly pedig nagyon büszke volt a lányára. Termetre, alakra hasonlóak voltak. Larának gyönyörű bogárfekete szeme volt és arányosan karcsú alakja. Mindkettőt az apjától örökölte. Burt is magas volt, arányos testfelépítésű, és izmos. Lilly nagyon szeretett a vállán aludni, ott biztonságban érezte magát.
Miután Lara dolgozni rohant, az anyja hazaindult. Az éjjel nem aludt sokat, megint mesét írt. Aztán sétált, a hóesésben tett séta jót tett az elméjének és a fizikumának is. Hajnali négykor feküdt le, addig dolgozott. Most hazamegy, még finomít a legújabb művén, amelynek a Hókristály címet adta, aztán pihen egy kicsit.
Út közben gondolt egyet, betért a város legnagyobb könyvesboltjába. A több száz négyzetméteres, a beépített polcok miatt kicsit rusztikus hangulatot árasztó hatalmas térben sok ezer könyv kapott helyet. Az egyik sarokban csöndes kávézót alakítottak ki, ahol olvasni is lehetett. Gyakran megfordult itt. Ismerték jól, tudták milyen könyveket keres, mit szokott olvasni. Most inkább csak kíváncsi volt. Mindig is érdekelte, hogyan fogynak a könyvei, különösen a karácsony előtti időszakban, mert akkor mindig nagyon megugrott az eladás.
Az üzletvezető, a spanyol származású, végtelenül kedves Maria del Gonzales, nagyon megörült neki.
− Jó napot, kedves Lilly! Képzelje el! Egyetlen darab könyvünk sincs a legutóbbi mesekönyvéből. Vajon lesz még karácsonyig? Nem jelenik meg újabb? – rohanta le azonnal kérdéseivel. A hölgy imádott csacsogni, különösen híres, ismert emberekkel. Lillyt ismerte már korábbról, még a magazinos időkből, de amióta meséket ír, azóta ő volt az első számú kedvenc.
− Óh, nem, kedves Maria, ilyen hamar nem lesz új könyv. Arról sem tehetek, hogy elfogyott. Ezt a kiadóval kellene megbeszélnie. Tudja jól, engem csak a kíváncsiságom hajt − válaszolt Lilly udvariasan.
Éppen abban a pillanatban lépett be a boltba Adam. Lilly újra biccentett, és elment a mesekönyvek felé, hátha van még olyan, amit nem olvasott. Nem talált. Nem is nézelődött sokáig. Köszönt egy-két ismerősnek, akik a kávéházi részben üldögéltek, majd szinte láthatatlanul eltűnt az üzletből.
A boltvezető eközben már Adammel beszélgetett. Őt is nagyon jól ismerte Maria. Alig tette ki Lilly a lábát az üzletből Adam megkérdezte:
− Tudsz valamit róla?
− Kiről? Lilly Kovalskyról? Mire vagy kíváncsi?
− Mit csinál most? Még a magazinnál van?
− Dehogy! Négy éve meghalt a férje és a fia egy autóbalesetben. Biztosan emlékszel rá, sokat írtak a balesetről. Nagy port kavart. Nem dolgozik ott azóta. Egyébként hol élsz te? Nem ebben a városban? Könyveket ír és jól fogynak a könyvei… − mondta Maria félig méltatlankodva, mert bosszantotta, hogy két ilyen nagy formátumú ember szinte semmit sem tud egymásról.
− Milyen könyveket?
− Nem tudok most adni belőlük, egy darab sincs − mutatott körbe az üzletvezető. Éppen elindult a mesekönyvek polcai felé, amikor a kolléganője kijött az irodából kezében a telefonnal, jelezve, hogy keresik.
− De milyen könyveket? Milyen témában? − firtatta a férfi.
– Bocsi, mennem kell…
A nő ezt a kérdést már nem hallotta, bocsánatkérő mosollyal az arcán eltűnt a bolt hátsó részében kialakított irodájában. Adam még nézelődött egy kicsit, ő is váltott pár szót néhány ismerőssel, ám sehol sem mert szóba hozni Lillyt vagy kérdezősködni róla. Látta, hogy korábban a nő is odament a két tévéshez. Másrészt Maria mondataiból arra következtetett, hogy valamiről nagyon lemaradt. Sebaj, kideríti, de addig is jobb, ha nem kérdezősködik. Majd megtudja, amit akar, megvannak a forrásai.
Megnézte a legújabb könyvek polcát is, nem talált számára érdekeset. Keresett valamit, igazán nem tudta, hogy mit. Talán a nő nyomára akart rábukkanni? Maga sem volt benne biztos, csak ott motoszkált a gondolat a fejében, s hiába próbálta elhessegetni, most sem sikerült.
Napok teltek el, hogy nem történt semmi. Továbbra is havazott, főként éjjel, így egyre nehezebb volt autóval közlekedni. Az utak szélén szinte hódombok álltak már, nem volt hová elszállítani a sok-sok havat. Voltak olyan útszakaszok, amelyeket igazán le sem tudtak takarítani. Ez a legkevésbé azokat a városlakókat izgatta, akik a belvárosban éltek, hiszen számukra minden fontosabb hely, hivatal elérhető volt néhány száz méteren belül gyalogosan is. A közlekedési nehézségek ellenére az emberek örültek a hónak.
– Végre hosszú évek óta először az idén fehér karácsonyunk lesz! – mondogatták.
Ebbéli örömükben pedig még azt sem bánták, hogy a város közlekedése olykor órákra megbénult. Fura mód türelmesek voltak.
Adam napközben a kávéházakban üldögélt, vagy otthon próbált meg dolgozni, este pedig kinyitotta a nappalijának az ablakát és kémlelte a teret. Sokszor órákon át az ablak körül téblábolt. Ám hiába állt a szobája ablakában, hiába fürkészte a teret fél éjszakán át, a pár nappal azelőtt látott jelenés nem ismétlődött meg.
A titokzatos nő nem járt a téren. Nem járt, mert éppen dolgozott. Megszállottként írta a meséket, egyiket a másik után, napokon át. Persze Adam ezt nem tudhatta. Ilyenkor egyébként a lánya sem tudott szót váltani vele, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az e-mailekre, nem kommunikált a világgal. Lara megszokta már ezeket az eltűnéseket, és a második-harmadik napon rendszerint megjelent anyja lakásán, telepakolta a hűtőt ennivalóval, elment, ahogyan jött, szótlanul, csöndesen. Lilly pedig dolgozott. Hat mesét írt, csaknem egy újabb kötetre valót. Meséi nem hasonlítottak semmihez, hosszú, szövevényes, érdekes történetek, izgalmas fordulatokkal, amelyeket a felnőttek is szívesen olvasgattak. Lilly azt akarta, hogy a meséi kiszabadítsák az embereket a szürke és egyhangú hétköznapok szorításából, hogy végre fellélegezve élvezzék egy egészen más világ, más miliő, egy másfajta varázslatos világ hangulatát. Megtalálta a hangot, amit keresett, s megtalálta hozzá a szavakat is. Lara mindig csak akkor kapta meg a meséket illusztrálásra, amikor már Lilly teljesen kész lett velük, amíg finomítgatta, alakítgatta, addig Lara sem láthatta, olvashatta. Aztán leültek, megbeszélték. Az asszony szinte pontosan meghatározta az egyes alakok ábrázatát, formáját, ruházatát. Lara pedig lerajzolta anyja látomásait. E néhány nap megfeszített munkájából Lilly „A figurák meséje” címet viselő történetét szerette a legjobban. Csaknem két napot dolgozott rajta.
Alig volt már két hét karácsonyig. A város vásárlási lázban égett. Egész nap emberek rótták az utakat, üzletről üzletre jártak. Adam lányai is ezt tették. Egyik délután váratlanul felmentek az apjukhoz is. A kisebbik lány, Léna egy könyvet szorongatott a hóna alatt.
− Hát te mit tartogatsz a kezedben? Csak nem mesekönyvet olvasol? − kérdezte Adam. Nem úgy ismerte a 15 éves lányát, hogy azt az ilyesfajta könyvek lekötik. Ha csak ránézett a ruházatára, arra gondolt, hogy a lánya eltaszít minden olyan dolgot, nézetet, eszmét, gondolatot, amely a hagyományokra, konvenciókra, társadalmi alapokra épít. Igazi kis különc volt. Most viszont nagyon meglepte az apját.
− Apa, ez egy különleges mesekönyv − kapta elő Léna. − Te még ilyet nem is láttál. „Varázsdomb” a címe. Ez egy csoda! − lapozott bele a lány lelkendezve.
− Valóban egy csoda lehet, ha még te is a kezedbe vetted − bólogatott az apja, aki nem tudta mire vélni ezt a nagy rajongást.
− És persze, nem lehet kapni, pedig már három kötete jelent meg ennek az írónak. Mindet elkapkodták − tette hozzá a 17 éves Szonja.
− Tessék, itt van, nézd meg te magad. Apa, gyönyörűen ír, nem tudjuk nő-e vagy férfi, mert a névből nem derül ki − mutatta meg a nevet Léna. A könyv címlapján szerzőként L. K. Raany volt feltűntetve.
− Nem ismerem…
− Valószínűleg ismered, csak nem tudod, kit takar a név. A könyvesboltban azt mondták, itt lakik a városban a szerző, de az eladó sem tudta megmondani ki az − mondta Szonja.
− Apaaa, nem tudnál segíteni? A másik két kötetet is szeretném. Nem kérek semmit karácsonyra, csak ezt − kérlelte Léna.− Annyira szeretném ezt a könyvet! A suliban már szinte mindenkinek megvan mind a három kötet, nekem csak ez az egy van meg. Kérlek, légyszi’…
− Képzeld apa, még az én korosztályom is olvassa ezeket a meséket. Van olyan jó, mint a Harry Potter. És persze az én osztálytársaim zömének is megvan. Tényleg csúcs szuper! Olvasod és átéled, valósággal elvarázsol. Láttad te a Narnia filmeket? Nem? Bánhatod! Akkor tudnád, miről beszélünk, mert egy ahhoz hasonló világba visz el bennünket a mesekönyv, csak itt másfélék s varázserővel felruházott figurák szerepelnek. Kedvesek, bájosak…
− Szóval, ha jól értem ti mindketten szeretnétek ezt a könyvet – Adam próbálta kihámozni, mit is akarnak a lányai.
– Igen, igen! – bólogattak buzgón a lányok.
− Meglátom, mit tehetek, de túl sokat ne várjatok, különösen, ha hiánycikk. Akkor sajnos, nekem sem lesz. Felhívok egy-két embert, várjatok! − mondta lányoknak. − Szolgáljátok ki magatokat! Van tea, sütemény. Gondolom, whiskyt nem kértek − ő viszont az üveg után nyúlt, hogy igyon egy pohárkával, ám aztán mégis meggondolta magát. Letette úgy, ahogyan az elmúlt napokban többször is. Annyira lefoglalta gondolatait a téren látott jelenés, hogy inkább nem ivott. Meg akart bizonyosodni, hogy józanon is azt látja, amit az alkoholos mámor határán látott.
A körtelefon eredményt hozott. Az egyik könyves boltban talált még néhány másoknak eltett példányt, amelyekért azonban nem mentek érte. Adam is eltetette, azzal, hogy később érte megy. A lányok még vásárolni mentek, így Léna az apjánál hagyta a mesekönyvet, hogy majd a többivel együtt hazaviszi, ha az apja is megjött a könyvesboltból. Adamnek még maradt egy kis ideje mielőtt a könyvekért indult volna. Beleolvasott a Varázsdomb-ba. Aztán kis híján elkésett, majdnem bezárt a könyvesbolt, mert a férfi nem tudta letenni könyvet. Egyik mesét a másik után olvasta, s közben úgy érezte, nem is abban a világban jár, ahol él. Lenyűgözőnek találta a történeteket, azok szövését, a nyelvezetet és az illusztrációkat is. Már értette, miért bolondultak e könyvért a lányai.
A boltba épp a zárás előtt néhány perccel érkezett. Az eladó, akit már ezer éve ismerte, meg sem lepődött, amikor mondta, hogy ha lehet, akkor mindjárt három sorozatot is venne. Ugyan a lányaira hivatkozott, meg a barátnőjükre, de valójában az egyiket magának akarta megtartani.
Egyszerre értek haza a lányokkal. Léna és Szonja rávetették magukat a könyvekre.
− Jaj, apa, nagyon köszi! − ugrott a férfi nyakába a kisebbik lánya. − Még ma este elolvasom...
− Hát nem karácsonyra vettem? − ugratta az apja.
− Naaa, apa, ugye elvihetem? − könyörgött Léna.
− Persze, persze, csak vicceltem − nevetett a férfi, és odaadta a karácsonyi ajándéknak szánt könyveket.
– És kinek vetted a harmadik sorozatot? – szegezték neki a kérdést a lányok.
– Háááááát, tudjátok az úgy volt, hogy itt hagytátok a könyvet, én meg belenéztem és annyira belefeledkeztem, hogy majdnem bezárt a könyvesbolt, mire feleszméltem. Így aztán magamnak is vettem egy sorozatot. Talán éppen ideje elkezdenem meséket olvasni…
A lányok cinkos mosollyal kacsintottak össze, miközben jót nevettek az apjukon.
Adammel vacsoráztak, s közben megállás nélkül a mesekönyvről folyt a szó. Elég későre járt, mire elindultak haza az anyjukhoz.
Adam pedig nekiült a mesekönyvnek. Elolvasta az utolsó betűig, megnézte a képeket. Nem volt ismerős az író stílusa. Nem talált benne egyetlen szófordulatot sem, amely emlékeztette volna valamelyik kollégájának az írásmódjára. Biztosan nem is ide való, csak kitalálták. Külföldi lehet, de akkor ki fordította? Nem szerepel a könyv elején, hogy ez fordítás lenne, tehát akkor mégis csak a honi a szerző. Lilly Kovalsky − ez a név tolult az agyába. Aztán a különös kalapos nő a térről a kicsinyke fénylényekkel. Miért is jutott eszébe? Amint tovább gondolkodott egyszer csak arra eszmélt, hogy az ablak előtt áll, és bámulja a város főterét. Még sétáltak az utcán. Éppen nem esett a hó, de a fehérség és a sok ezernyi ünnepi lámpácska beborította az egész teret. Adamnek furcsa érzése támadt. Valami húzta, érezte, hogy ki kell mennie a térre. Talán látja újra a néhány éjszakával ezelőtti jelenést. Talán közelebb kerül a titokzatos nőhöz. Vette a kabátját és már ment is. Megállt a ház sarkánál, körbenézett. Nem látott ismerős alakot, elindult hát a dóm felé. Lassan bandukolt, nem zavarta a hideg. Megállt az óriás gyertyaként meredező fenyő mellett, s akkor hirtelen meglátta. A nő akkor sétált át a tér másik oldalán, a fedett szökőkút mellett haladt. Lassan, kényelmesen, fején a fekete kalappal. Adam a fenyő másik oldalára lépett, nem akart szemtől szembe találkozni vele, csak látni akarta. A nő elsétált a dóm mellett, s Adam legnagyobb csodálkozására eltűnt az épület mögötti parkban. A férfi várt. Nem nézett az órájára, azt érezte csupán, hogy átfázott a lába, s már éppen indult volna, amikor a nő újra megjelent a dóm előtt. Több mint egy órát töltött valahol máshol. Alig pár méternyire sétált el a férfi mellett, de az nem ismerte fel.
Egy-két pár andalgott a téli éjszakában. Lilly megállt a fenyő előtt, felnézett rá, s halkan felnevetett. Amint kilépett a fenyő mögül, Adam is meglátta a körötte lévő kis lényeket. Újra ott repkedtek, zsizsegtek a nő körül, ő pedig csak mosolygott. A férfi körbenézett, nem voltak egyedül a téren: „A többiek nem csodálkoznak, nem bámulják, ők vajon látják azt, amit én?” − tette fel a kérdést magának. „Nem, biztosan nem, akkor annak látnám a jelét. Akkor viszont én vagyok a bolond! Te jó isten! Tényleg végleg abba kell hagynom az ivást. Bár most józan vagyok, hiszen napok óta nem ittam!” − Míg ő magával társalgott, addig Lilly eltűnt a polgári ház sarkánál, ahonnan már nem láthatta.
Az asszonynak ez volt az első napja, amikor kimozdult. Késő volt, de mennie kellett, mert négy napot töltött a számítógépe előtt, és fájt minden porcikája. Sétált egy nagyot, csaknem egy órát töltött kint a friss levegőn. Holnap már felhívja Larát is. Most pihen pár napot. Ja, persze, és neki is kell valami ajándékot vásárolnia, a lányának, a vőjelöltnek. Haza már nem megy, nincs otthona, a szülei végleg elmentek, a nővére Afrikában él. Ajándék?! Feleslegesnek tartotta, hiszen úgyis megvesz mindent, amit szeretne. Sokszor lepi meg a lányát és annak barátját is „csak úgy”, mindenféle alkalom nélkül. Jobban szereti az ilyen ajándékozást, mint a kötelezőt. A karácsony valahogy nem azt jelenti már, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
A férfi csalódottan ment haza. Szem elől tévesztette a nőt. Úgy döntött nem adja fel, majd talán holnap. Felment a lakásába, ledobta a kabátját és beült a gépe elé. Írnia kellett. Mindaz, amit látott, érzett, sejtett, papírra kívánkozott. Leírta az első látomást, majd a másodikat. Történetet szőtt köré, egy különleges nő történetét, aki nem ebben a világban él. Jónak találta a két írást. Úgy döntött megjelenteti, ha kell a magazinnak.
Másnap bevitte a szerkesztőségébe. A főszerkesztő beleolvasott az anyagokba.
− Lesz folytatás is? − kérdezte. − Írjál belőle sorozatot! Megveszem. Ilyenek kellenek az embereknek karácsonykor. Egy kis titokzatosság, egy kis varázslat, egy kis misztikum.
− Legyen akkor „Téli varázslat” a címe a sorozatnak − javasolta Adam. − Amint tudom, hozom a következőt.
− Hozzad! Várom!
Adam örült ennek az apró sikernek. Kíváncsi volt rá, hogyan fogadják majd az emberek. Hamar megtudta, mert a magazin szerdánként és vasárnaponként jelent meg. Addig is meséket olvasott vagy az ablakban álldogált, leste a téren mozgó embereket, vagy céltalanul bolyongott maga is a téren.
Két nap múlva újra meglátta a nőt. Késő éjszaka volt. Hajnali három. Ember nem járt a téren. Lilly újra a polgári ház sarkánál tűnt fel, a szokásos kalapot és kabátot viselte. Adam utána indult, látni akarta mit tesz, de nem akart közel menni hozzá. Nézni akarta, ahogyan sétál, ahogyan kitárja a karjait az ég felé, ahogyan megjelennek körülötte a mesevilág élőlényei. Ezen az estén egészen furcsa dolgok történtek. Az asszony megállt a dóm előtt. Körbefordult, kezével hatalmas kört írt le maga körül, zsebéből fehéren világító követ vett elő. A kő kékes fénnyel vonta be a nőt, a kis lények kört alkotva táncoltak körülötte. Adam hallotta a lágy dallamokat, s látta, amint a holdkő fénye a tánc után kialszik. Látta a nőt mosolyogva állni a kör közepén, s látta feloszlani a kört, amelyből Lilly egy kecses mozdulattal kilépett. A férfi többször is megdörzsölte a szemét abban bízva, hogy a látomás szertefoszlik. Nem foszlott szét. Hajnali négy lett, mire Adam ágyba került. Nem bírt elaludni. A nő járt a fejében.
Másnap reggel az gépéhez ült. Újabb írás született az éjszakai kalandból.
Vasárnap Lara, ahogyan szokta megvette a magazint, felvitte az anyjának. Minden vasárnap együtt villásreggeliztek. A lány átlapozta a magazint, amíg az anyja elkészítette a reggelit.
− Anya, nézd csak, találtam valamit. Olyan furcsa − mutatott egy írásra a lány.
− Mi benne a furcsa?
− Anya, ez a cikk rólad szól, az éjszakai sétádról, egy kicsit kiszínezve. Érdekes… − Lara felolvasott néhány részletet, Lilly egyértelműen magára ismert belőle. Valaki látta éjjel a téren. Az viszont nagyon különleges, hogy rajta kívül még valaki látja azokat a kis lényeket, amelyek tulajdonképpen Lilly képzeletének szülöttei. Hogyan láthatja őket bárki más is? Felfoghatatlan. Még Lara sem látta őket soha, csak az édesanyja elbeszéléseiből ismerhette.
− Ki írta? − nézett a cikk aljára. − Nincs szerző.
− Megkérdezzem a főszerkesztőtől? − ajánlkozott Lara.
− Nem, dehogy, nem kell tudnia senkinek, hogy ez én vagyok.
Ettől kezdve Lilly akárhányszor sétálni ment, mindig alaposan körbenézett. Nem követi-e valaki, nincs-e valamelyik ablak mögött valaki, aki éppen őt figyeli. Aztán egyik este felfedezte. Tisztes távolságban követte egy férfi. Nem jött közelebb soha, szemmel láthatóan nem akart tőle semmit, csupán nézni. Lilly sem tett egyebet, sétált egy órát, aztán hazament. S a következő szerdákon és vasárnapokon elolvasta, mit látott a férfi azon az éjszakán. Sokat gondolkozott azon, miként lehetséges, hogy a férfi látja a tündérkéket, boszorkákat, sárkányokat, táltosokat, varázslókat és manókat, amelyeket ő teremtett, s eddig csupán az ő képzeletében jelentek meg. Izgatta a dolog. Sokat beszélgettek róla Larával is, de nem jutottak közelebb a megoldáshoz.
− Egyszerűen menj oda, és kérdezd meg! − biztatta a lánya.
− Nem tehetem. Nem bánt. Nem kérdez semmit, csak követ és néz. Olyan, mint egy árnyék. És olyan szépen ír. Nem veszem el a varázslatot tőle. Láttad a címet? Téli varázslat. Meghagyom ezt neki. Egyszer kitavaszodik, és akkor vége lesz a téli varázslatnak.
− Nem érdekel, ki az a férfi? − Larát viszont majd megölte a kíváncsiság.
− Most nem. Majd meglátjuk karácsony után. Most a fát kell díszíteni, süteményeket sütni, és rokonokat látogatni.
− Ez azt jelenti, hogy itthon akarsz maradni? − Lara nem értette az anyját. Apja és testvére halála óta a karácsonyt nem töltötték a városban, sőt az országban sem.
− Igen, Lara, most maradok.
− Értem. Vagyis izgatja a fantáziádat ez az egész história.
− Igen, és nem. Nem tudom a választ. Majd kiderül. Olyan érdekesen alakul ez az egész. Szereplője vagyok valaminek, amiről nem is tudom, hogy micsoda. Látnom, tudnom kell, mi történik az ünnepek alatt.
− A te döntésed, anya. De bármi nem úgy alakul, ahogyan szeretnéd, azonnal gyere utánunk! Mi azért elmegyünk, ha nem baj.
Lilly döntött. Maradt. Készült a karácsonyra, süteményeket sütött, fát díszített, éjszakánként pedig rótta az utcát nyomában az ismeretlen férfival. Élvezte.
Adam pedig nem tudott racionális okot találni a történtekre. Előbb azt gondolta, az ital teszi, attól vannak látomásai. Aztán, amikor már nem ivott két hete, s a látomások ugyanúgy jöttek, pánikba esett. Biztosan bolond. Orvoshoz rohant, de hiába. Makkegészségesnek találták, sem az elbutulás, sem a skizofrénia jelei nem mutatkoztak nála. Pszichológus barátjával is beszélgetett a történtekről. „Spirituális lelki kapcsolat, vagy egyszerűen csak szerelmes lettél a titokzatos nőszemélybe” – ez volt a tömör szakvéleménye. Van ilyen, de az okok megkereséséhez több időre van szükség. Adamnek nem volt ideje erre. Inkább éjszakánként a téren sétált, követte a nőt és megpróbált magyarázatokat találni a történésekre. Mivel ilyen nem volt, hagyta magát sodródni az árral. És persze, meséket olvasott.
Így telt el a karácsony, az újév. Adam írásai rendszeresen megjelentek, nagy sikere volt. Az emberek várták a folytatást. Időközben Lilly eltűnt néhány napra. Adam pedig aggódott. Nem tudta még pontosan, miért és kiért is, de nagyon aggódott.
Adamban egyre inkább erősödött az érzés, hogy a különleges mesék és a nő között erős összefüggés van. Megint Lilly Kovalsky jutott eszébe. Ő az egyetlen, akiről el tudja képzelni, hogy ilyen gyönyörűséges meséket ír. Maria biztosan tudja. Az a nő mindent tud. Felhívta Mariát a könyvesboltban. Nem volt bent, eltörte a lábát síelés közben, nem dolgozik. Keresett egy másik ismerőst. Ő sem tudta. Honnan tudhatná meg? Talán meg kellene kérdezni a legilletékesebbtől, ám most éppen ő is eltűnt.
Közben elolvadt a hó, s bár hideg volt, nem esett másik. Nyirkos, utálatos idő volt. Adam nem is remélte, hogy az asszony ilyen időben is sétálni fog. Nagyon meglepődött, amikor csaknem két hét után újra meglátta a téren. Nem akarta szem elől veszíteni, közelebbről követte. Ha megállt, ő is megállt, ha az asszony a kirakatot nézett, ő is azt tette. Nem szóltak egymáshoz, ám mindkettő élesen érzékelte a másikat, s örült, hogy ott van.
Mikor Lilly kétheti kemény munka után újra kijött a házból, azt leste, látja-e valahol a férfit. Attól tartott, a férfi nem lesz olyan kitartó, s nem lesz már ott, amikor ő befejezi a munkát. De ott volt.
Február végén megjelent Lilly újabb könyve. Szinte azonnal elkapkodták. Adam bement az egyik könyvesboltba… be kellett mennie. Amint belépett azonnal meglátta az új könyvet.
Megvette. Közben mintegy mellékesen megkérdezte az eladót, nem tudja-e ki a szerzője a könyvnek.
− Maga biztosan nem helybéli. Ez a mi írónőnk. Ez már a negyedik mesekönyve, veszik, mint a cukrot − fecsegett a lány. − Olyan szépen ír. Nem vagyok már gyerek, de én is imádom a meséit. A gyerekének veszi? Olvassa el maga is…
− A nevét, az írónőnek, szabadna…
− Jaj, bocsánat, én csak fecsegek, nagy rajongója vagyok. Lilly Kovalsky.
Adam nem lepődött meg. Jól sejtette. Hallgathatott volna a belső hangra.
Este újra találkoztak a téren. Nem beszéltek, csak sétáltak, ahogyan már több hete eddig is tették. Aztán ki-ki hazament és írt. Lilly mesét, Adam pedig a maga kis történetét.
A következő szerdán Lara csak késő délután jutott el az anyjához. Vitte a magazint, s kíváncsian várta, mit szól majd az anyja. Biztos volt benne, hogy még nem látta az írást.
− Tessék, olvasd, az ötödik oldalon van − nyújtotta át az újságot. − Javaslom, előbb ülj le…
Larának széles vigyor ült az arcán.
És Lilly olvasta: „…estéről estére megjelent előttem a látomás. Előbb kíváncsi voltam, aztán részévé vált az éjszakáimnak a mesevilág összes darabjával együtt, aztán része lett az életemnek, mert gondolataim egész nap körötte forognak, s várakozással tekintek minden este elé, vajon jön-e, vajon látom-e, vagy napokra eltűnik újra a mesék világában, és hagy engem azon gyötrődni, hogy vajon visszatér-e. Mesés világával engem is elvarázsolt, magával ragadott, és visszahozott az élők közé. Szerelmes vagyok ebbe a látomásba, abba a nőbe, aki maga a varázslat…”
Lillynek potyogtak a könnyei.
− Tudja, ki vagyok…
− Anya, te is tudod, ki ő, hiszen vele töltöd az éjszakáid felét…, csak még nem merted kimondani. Így csak egy valaki ír ebben a városban…
− Tudom, de kell a bizonyosság − vette a telefont, a magazin főszerkesztőjét tárcsázta. Sokat csöngött, mire felvették.
− Lilly Kovalsky vagyok, szervusz − hangja remegett. − Egy nevet szeretnék…
− Lilly…. – kezdte volna a szokásos mondókáját Steve, éreztetve, hogy nagyon kellemetlen ez a kérdés neki és nem szívesen válaszol, de az asszony nem hagyta.
− Csak egy nevet szeretnék… − kérte a nő.
A vonal túlsó végén a főszerkesztő nagyot sóhajtott, ő már régen tudta, kiről is szólnak a Téli varázslat történetei, s régen tudta azt is, hogy Adam Bartlettel történt valami hihetetlen csoda. Kapott még egy esélyt a boldogságra és az igazi életre. Kicsit ugyan kelletlenül, de mégis kibökte a nevet.
− Adam Bartlett.
− Köszönöm – Lilly csöndben tette le a kagylót.
Minden ízében remegett.
− Akkor most én… − kezdte, de sírásba fulladt a mondat.
− Akkor most, te anya, talán végre újra szerelmes vagy…− Lara megölelte anyját. Lilly pedig szabadjára engedte könnyeit…
Csengettek.
– Már éppen ideje – dünnyögte a lány. Kabátban ment ajtót nyitni, hogy kisurranhasson. Sejtette ki áll az ajtóban. Nem tévedett.
Adam Bartlett volt egy hatalmas tulipán csokorral a kezében… Nyomában tündérek, boszorkák, sárkányok, varázslók, táltosok és manók lepték el a lakást...