.jpg?ph=8b00ed66c6)
Templomi történet
Ó, azok az éjszakák! Ott minden megtörténhet! Álmok jönnek, álmok mennek… Néha alaposan összezavarják az emberi elmét, mert egy cseppnyi közük sincs az éppen zajló valósághoz, mégis olyan igazinak tűnnek, hogy ébredéskor átsuhan a gondolat a fejeden, hogy „biztos, hogy csak álmodtam?”…
Az út mezők mellett haladt el, aztán szántóföldek következtek, a búza rég felszántott parcellája, a levágott kukoricának is már csak hűlt helye. Távolabb a fák sárguló levelei, az út mentén néha egy-egy bokor a rajta pirosló csipkebogyóval, a másikon az érett kökénnyel. De jó lenne megállni, szedni egy kis kökényt, eszegetni… De a kocsiban a rádió kíméletlenül figyelmeztette a múló időre… A kökénybokrok uralták egy ideig a tájat, távolabb akácos magaslott a bokrok fölé. Még nem sárgultak a levelek, de a rezgőnyáron már alig-alig libegett néhány. Kicsit távolabb az úttól a tölgyes már rozsdabarnán virított. „Itt az ősz − gondolta. – Mennyi szépség, mennyi szín!” Aztán az útra figyelt, sietnie kellett, várták egy kisvárosban. Mióta ezt a munkát kapta, többször megfordult falvakban, városokban, épületek avatásánál volt ott, beruházások befejezésénél, egy-egy előadáson, konferencián, néha ő beszélt, néha csak jeles vendégként hallgatott. Szerette a nyüzsgést, élvezte, hogy része lehet a fejlődésnek. Persze, tett is hozzá, ahol csak tudott. Szüntelenül munkálkodott, kereste a lehetőségeket az emberek életének jobbá tételére. Akart hagyni valami maradandót…
Nem számított, hogy vasárnap van, s éppen a megye másik végéből, az édesanyjától rohan tovább. Megy, mert mennie kell, mert ez a dolga. Mindjárt oda is ér. Egy gyors pillantást vetett a napellenző tükrébe. Nem sminkelte túl magát sosem, egy kis szempillafesték, halvány szájfény, ennyi bőven elég. Lassan elérte a városkába vezető utat. Két oldalt hatalmas nyárfák nőttek, bevezették a településre látogatót egészen a városközpontig. A római katolikus templomba kellett mennie. Ökomenikus istentiszteletet tartottak annak apropóján, hogy felújították a templomot és az egyházi iskolát. Egyházi, állami és pályázati forrásból, ő ez utóbbi kettőt képviselte, végig ott volt, amíg a folyamat zajlott. Már várták, nem késett, nem szokott. Kiszállt a kocsiból, igazított egyet elegáns sötétkék kiskosztümjén, lazán összekötött haját is lesimította, aztán a feléje integető polgármesterhez sietett.
A templom tele volt ünneplő ruhás emberekkel. A templomba mindig úgy mennek az emberek, megtisztelik Isten házát öltözékükkel is. Most még inkább, hiszen ünnepeltek is. Az első sorban volt a helye, közvetlenül a szertartást vezető esperes előtt. A sorban még ült néhány polgármester, a szomszédos településekről, körbenézve látott jó néhány ismerős arcot, hiszen korábban is sokszor megfordult már itt. Ismerték, tudták kicsoda… Egy arcot biztosan évekig nem felejt még el… Ott volt most is. Nagyot dobbant a szíve, de a szokásos kedves mosollyal az arcán tovább is lépett… Húszezres kisváros, tele tenni akaró emberekkel… „De jó lenne még több ilyen!” – villant át az agyán, miközben leült a neki kijelölt helyre.
Váltott még néhány szót a mellette ülőkkel, aztán elkezdődött az istentisztelet. Elmondták miért is van mindez, miért is ökomenikus, s miért és hogyan készült el, ami elkészült, hálát adva Istennek és a támogatóknak. A település polgármestere röviden beszélt, megjegyezve, hogy Isten házában nem neki kell prédikálnia. Szólásra kérték az alelnök asszonyt is, kicsit vonakodva állt fel. Soha nem beszélt még templomban, mindig csak hallgatóként ült ott. Kicsit talán meg is lepődött, a hely szelleme, a tömeg figyelme… Ez nem egy előadóterem, ahol kivetítőn megy az előadása… Ez egy templom, ahol visszhangzik minden szava, és súlya van minden szavának… Megilletődve állt fel, és lépett az emelvényre…
Mikor befejezte mondandóját, síri csönd lett a templomban. Szinte harapni lehetett. Rémület lett rajta úrrá, vajon mit is mondhatott, amitől ekkora csend állt be… Semmit, hiszen dicsért, sok sikert kívánt… Mégis, miért e csend… A második sorból egy férfi emelkedett fel… Jól ismerte. A férfi jelezte, hogy szólni kíván… „Csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni az alelnök asszonynak…” Az esperes kezével jelezte, hogy kíváncsian várják a kérdést… Pillanatnyi csend újra, amely azonban hosszabbnak tűnt, mint egy fél nap… A férfi kilépett a sorból, odament a pulpituson még mindig megszeppenve, szinte bénultan álló gyönyörű nőhöz… Aztán nemes egyszerűséggel, mindenféle körítés nélkül megkérdezte: „Hozzám jössz feleségül?”
A kérdés robbanásszerűen áramlott szét a teremben. A csendet ismét harapni lehetett, de a kérdés ott lebegett a levegőben, s betöltötte az egész templomot. A nő csak állt, riadtan, mint egy kismadár. Tekintetét körbehordozta a termen, az oltárra nézett, onnan remélt segítséget, talán Istentől… Sokféle kérdésre számított, de erre, itt és most, semmiképpen… Hosszúnak tűnt a csend, amikor az esperes megszólalt: „Kérdeztek, lányom, válaszolj!” Hangja kedves volt és szelíd, oldotta az asszonyban dúló feszültséget… Az asszony előbb az esperesre nézett, aztán a férfira, aki ott állt előtte. És érezte az egyre nyomasztó várakozó csendet a teremben… Csöndesen szólalt meg: „Minden kérdésre számítottam, de ez eszembe sem jutott, nem vártam, nem készültem rá… Aztán nagy levegőt vett… De a válaszom… igen!” Az arca mosolygott, a szemében könnyek csillogtak… A gyülekezet pedig tapsviharban tört ki…
Az esperes lépett ki utoljára a templomból, bezárta az ajtót, az égre emelte a tekintetét: „Köszönöm Uram, hogy bátorságot adtál nekik! Már éppen ideje volt. Ámen”.
Aztán a mindent tudók mosolyával az ünneplő tömeg után ballagott.