.jpg?ph=8b00ed66c6)
Tisztelet és örök verseny
Megint találtam egy olyan szót, aminek az értelme, a lényege, a tartalma, a mondani valója szinte teljesen kiveszett. A tisztelet szó jelentése: nagyra becsülni, értékelni valakit, valamit. Ez csupán a szótári jelentés, a tartalma ennél sokkal több lenn, hiszen emberekre, érzésekre, gondolatokra, tettekre vonatkoztatható a szó.
A tiszteld az embertársadat – ma csupán egy elcsépelt mondatnak tűnik. Minek? – kérdezik sokan, hiszen kevesebb nálam, mert én többet tudok, mert én jobb vagyok nála, jobban nézek ki, többet keresek, magasabb pozícióban vagyok, és különben is ki ő?
Hm. Először is ember, s ez már önmagában elég ahhoz, hogy tiszteletet tanúsítsunk iránta. Kivételek persze mindig vannak és lesznek is, akik ugyan emberek, de mégsem tiszteljük őket, szánalmat, sajnálatot, vagy utálatot ébresztenek bennünk… Igen, de nem ismerjük a történetüket, nem tudjuk miért jutottak oda, ahol éppen vannak, s nem tudjuk, mi készteti őket arra, hogy abban az állapotban maradjanak. (Ez az a pont, ahol lezárom ezt az eszmefuttatást, majd egyszer talán téma lesz ez is.)
Másodszor pedig senkinek nincs, semmi joga ítélkezni a másik fölött. A mondás, hogy előbb a saját házad táján nézz körül, megállja a helyét.
Harmadszor, ha nem ismerünk valakit eléggé, akkor hogyan dönthetjük el, hogy kevesebb-e vagy több-e nálunk?
Tisztelet nélküli társadalmat élünk. Nem tiszteljük eléggé a természetet, s nem tiszteljük eléggé – inkább sehogyan sem – embertársainkat. Az ember azt hiszi magáról, hogy mindenható, s mindent képes befolyásolni, úgy alakítani, ahogyan neki jó, ahogyan neki kényelmes. A természettel ezt nem tehetjük meg. Próbálkoztunk, s lám mi lett belőle! Csak romboltunk, tönkre tettünk, s az a kevés ember, aki ezt felismerte, nem elég, hogy megváltoztassa az ember szemléletét. A természetet nem lehet megváltoztatni, úgyis elveszi, visszaveszi, ami neki kell, s ahogyan látjuk, egyre erőszakosabban. Ez a természet reakciója az ember tiszteletlenségére. Rombolásra rombolás a válasz. Lásd az egyre nagyobb viharokat, tornádókat, cunamikat és vulkánkitöréseket, megmagyarázhatatlan természeti jelenségeket. A természet visszaveszi, ami az övé, vagy így, vagy úgy. Talán éppen ideje lenne egy kis alázatot tanúsítani vele szemben, hiszen benne élünk, s ha nem lesz természet, nem lesz a Föld, élet sem lesz… A természettel nem szállhatunk versenybe, nem mutathatjuk meg neki, ki a „Jani”. Egyenlőtlen verseny, az ember bukása a biztos.
Az ember ember ellen is küzd ebben a világban. A társadalmi berendezkedésből adódóan mindenki mindenkivel versenyben áll, mindenki, mindenkit le akar győzni, meg akar előzni, szebb, jobb, gazdagabb, hatalmasabb akar lenni. Semmi másról nem szól ez a társadalom, csakis a hatalomról. Ha gazdagabb vagy, akkor hatalmad is van, s ha hatalmad van, akkor eltaposhatsz bárkit, keresztülnézhetsz bárkin és bármin. Gondolod te!
Nekem nem tetszik ez a rendszer. Ember vagyok, s minden erőmmel azon vagyok, hogy az is maradjak. Nem szállok versenybe senkivel, mert tisztában vagyok vele, hogy mennyit érek – s ez nem beképzeltség, csupán egészséges önbecsülés. Akinek ez nincs, kevesebbnek látja magát másoknál, akinek túl sok van, az pedig többre értékeli magát, mint amennyit valójában ér.
Én azt gondolom, nem az számít, hogy honnan jöttél, az számít, hogy milyen ember vagy, az számít, hogy merre tartasz, az számít, hogy látod-e, észre veszed-e, amit kell vagy érzéketlenül mégy el a dolgok, történések mellett. Az számít, hogy tiszteled-e azokat, akik életed egy-egy szakaszát végigkísérik. Azt látom, hogy sokan nem teszik… Figyelmetlenek, vagy buták, vagy a vagyon és hatalom részegítette meg őket annyira, hogy észre sem veszik azokat az embereket, akik által lettek azok, akik.
Manapság a verseny a fontos, s ennek a versenynek nem az a tétje, hogy hogyan legyek jobb ember. Ez a vagyonról, a hatalomról szól.
Ilyenkor jut eszembe megint a hasonlat. Tudod (korábban már írtam róla), a patkányverseny: hiába nyered meg a versenyt, akkor is csak patkány maradsz.