Tót Samu (2)

2013.05.19 16:48

 

Tót Samu tavasza.

Az aranyeső már bontogatta szirmait, rügyeztek a későn bomló lombú fák és a barackfák is virágba borultak, ám Tót Samut még mindig a kórházban találta a bimbódzó tavasz. Gyakran elmerengett a történteken. Azt tudta, hogy hideg volt, jeges utakon bandukolt és, hogy esett egy hatalmasat. Beverte a fejét, az agysérülés mellett komoly amnéziát állapítottak meg nála, ami annyit tesz, hogy gyakorlatilag nem emlékszik semmire. Mindezt már csak azért is tudta, mert számtalanszor elmesélték neki, bízva abban, hátha megnyílik a tudata. Mikor magához tért még a nevét sem tudta, a nála lévő papírok alapján azonosították. Eszerint ő a Tót Samu és 24 éves. Címe is volt, a helyre viszont nem emlékezett. No mindegy, most itt van, ebben a kórházban, ami nem is igazán kórház, hanem egy rehabilitációs intézet. Gyakran beszélgetnek vele az orvosok, a nővérek és más betegek is.

Samu már nem volt beteg, teljesen egészséges volt, de valami furcsaságot figyeltek meg nála az orvosok. Látva a férfit, magát, ismerve életének korábbi körülményeit, munkahelyét, úgy gondolták, Tót Samu nem lehet egy „tálentum”. Ehhez képest, amikor Samu magához tért érdekes dolgokat művelt. Újságokat kért azokról a napokról, amikor nem tudott magáról, aztán televíziót akart nézni. Előbb csak mosolyogtak rajta, hiszen elképzelhetetlennek tartották, még azt is, hogy Samu olvasni tudjon. Samu nem csakhogy olvasott, de meg is értette az újságokban leírtakat. A televízió különböző csatornáira kapcsolgatva is mindig tudta miről van szó. Szívesen nézett angol nyelvű rajzfilmeket, hírműsorokat, spanyol és olasz adásokat. A németet nem szerette, azt mondta, túl darabos a német nyelv, a lágy, dallamosabbakat szereti hallgatni, még akkor is, ha nem érti. Az egyik orvos nagyon különösnek tartotta Samu szokásait, gyakran beszélgetett vele, hátha visszatérnek valamiről az emlékei. Ám Samu semmi olyat nem művelt, ami előző életére emlékeztette volna. Számtalan esetben ült szemtől szemben Kovács Aurél, pszichológussal, aki – és persze, rajta kívül még sokan mások − Samu új szokásainak a nyitját próbálta megfejteni. Egy alkalommal angol nyelvű szakmai folyóiratot szorongatott a kezében, elfelejtette a szobájában letenni. Samu elkérte, belenézett. Hangosan beleolvasott az egyik cikkbe és az orvos legnagyobb meglepetésére azonnal le is fordította, majd visszaadta a folyóiratot. „Ez túl szakmai nekem, van ennél valami egyszerűbb olvasnivalója az emberi gondolkodásról. Szívesen olvasnék erről a témáról” – mondta. Az agyturkászban megállt a levegő is. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében vizsgálatokról, sőt már az is átvillant az agyán, hogy hogyan publikálja tudományos alapon a Samu különösen gyors felfogóképességéről szóló elméletét. „Van ilyen könyvem Samu, hozok neked egyet” – felelte végül. Samu még aznap megkapta a könyvet, amelyet aztán két nap alatt el is olvasott. A doki közben tesztként hozott néhány angol nyelvű napilapot és magazint is. Samu azokat is elolvasta. Sőt meg is értette, mert a lélekbúvárt tájékoztatta is arról, amit olvasott, egyes politikai kérdésekben a doki véleményét firtatta. Az meg csak ámult. S ámulatának nem szakadt vége, mert Samu napról napra egyre több szokatlan dolgot produkált. Egyik alkalommal, amint az orvosok hada nála járt éppen az olasz csatornát nézte. Valami kabaré ment, amiből persze a „nagytudásúak” - egy kivételével - nem értettek semmit. Samu, és az az egy viszont jókat nevettek a poénokon. Kovács majd meghalt a kíváncsiságtól: „Samu, érted, amit mondnak? – kérdezte. „Persze” – felelte a kérdezett és szóról szóra elmesélte a poént. Az olaszul beszélő kolléga élénken bólogatott. Az orvosok ezernyi kérdést tettek fel Samunak, Samu többnyire tudta a válaszokat.

Fent a nagyteremben aztán összeült az orvosi konzílium. Kitalálták, hogy végére járnak Samu frissen szerzett „könnyen tanulok” képességének. Leginkább arra voltak kíváncsiak mekkora IQ-val bír ez az általuk és korábbi ismerősei által is „tök hülyének” titulált férfi. Mekkora agyának befogadóképessége, s meddig marad meg benne a könnyen megszerzett tudás. Gyorsan hozzá is láttak a képzések és a vizsgálatok megszervezéséhez. Samu új otthont kapott, két szobás apartmanban helyezték el, amelyet mindennel felszereltek. Samu belépőt kapott a könyvtárakba, szabadon jöhetett-mehetett, amikor csak akart. S mindezt azzal a feltétellel, hogy aláveti magát a vizsgálatoknak is. Samu nem talált ebben semmi kivetni valót, minden feltételt elfogadott. „Doki, egyet azért mondjon meg. Mi abban a különös, ha egy amnéziában szenvedő fickó, mint én, ennyire kíváncsi a világra? – kérdezte egyik nap a pszichológust. „Tudod, Samu, nem az a különös benned, hogy érdeklődsz, hanem az, hogy iszonyatos gyorsasággal tanulsz. Holott azelőtt – a régi ismerőseid szerint – semmi ilyesmit nem műveltél, csak éltél bele a nagyvilágba, egy apró szobában. A mindennapi mosogatásból tengetted az életed” – felelt az orvos. – „Kíváncsi vagyok, mi változott meg az agyadban.” „Ez világos beszéd. Lássuk, akkor mi van odabent” – koppantott saját fejére Samu.

Samu pedig, ha tehette kóborgott, ismerkedett a várossal. Semmit sem kellett neki kétszer elmagyarázni. Félelmetes gyorsasággal ismerte ki a várost, még az apró zeg-zugos utcákat is. Egy késő tavaszi délutánon így jutott el abba az utcába is, ahol korábban lakott. Állt az utca közepén, s valami szokatlan ingerrel az agyában elindult az utca közepe táján álló, erősen lepusztult ház felé. Nem tudta miért viszi oda a lába, csak ment. Megállt a ház előtt, sokáig bámulta, s ahogy nézte egyre inkább olyan érzése támadt, hogy ő már járt itt. Belökte az ajtót, elindult felfelé. A második szinten állt meg szemben egy piszkos szürke ajtóval. „Vajon minek álltam meg éppen itt? Itt laktam volna? Az ajtó nem volt zárva, Samu ugyan nem emlékezett rá, de korábban soha nem zárta az ajtót, tőle úgysem lophatnak semmit, nincs mit. Belépett. A félhomályban szedett-vedett bútorok körvonalai bontakoztak ki, egy asztal, szék, dikó és egy lógó ajtajú szekrény. Samu megszédült, s a szédüléssel együtt néhány régi kép is az agyába villant. Megrémült: „Ha ez a múlt, akkor erre nem is akarok emlékezni! – gondolta – Nem akarok így élni többet!” Kinn az utcán fellélegzett. Még egyszer visszanézett a házra, aztán sietős léptekkel elhagyta a környéket, s végleg maga mögött hagyta régi énjét és régi életét.