Tót Samu (3)

2013.05.19 16:50

 

Nyári intermezzo

 

Tót Samu élete nagyot változott az elmúlt két év alatt. Szorgalmasan tanult, vágott az esze, mint a borotva. Két év alatt leérettségizett, sőt nyelvtudását tovább bővítette a franciával és a spanyollal. Már hat nyelven beszélt. Persze, tette mindezt a pszichológus, Kovács Aurél felügyelete alatt. A lélekbúvár azóta sem tért magához ámulatából, és persze azóta sem találta a választ a különös jelenségre. Így aztán elmaradt a remélt tudományos elismerés, legalábbis ebben a témakörben.

Samu ritkán érzékelte az évszakok változásait, ám most a korán beköszöntő nyár varázsa magával ragadta. Színek, illatok, fuvallatok sokaságát érezte, élvezte. Ha tehette, kiült a könyvtár kertjébe, s ott böngészte lankadatlanul a könyveket. Olykor-olykor a hóna alá csapta a könyvhalmazt, sétált egy nagyot bámulva a fák virágait, hallgatva a madarak énekét, vagy beszélgetőtárs után nézett. Mindig akadt valaki, aki szívesen megosztotta vele a világ dolgairól alkotott véleményét. Samu más okból is kedvelte a parkot. Ilyentájt volt vizsgaidőszak az egyetemeken és a park tele volt diákokkal, persze lányokkal is.

Egyik nap Samu nem tett mást, csak órákig ült a park leghatalmasabb tölgyfájának árnyékában. Mellette - szokás szerint - könyvek hevertek, de ő csak nézett ki a fejéből. Különös gondolatok kavarogtak benne. Csendes révedezését egy kép szakította meg. Akarva akaratlan tolult az agyába. Előbb valamiféle étterem, majd egy pultnál lézengő alak, vele szemben egy szőke lány. Úgy rémlett még beszélgettek is. Nem tudta miről és egyáltalán ki lehetett az az alak. A homály lassan oszlott fel, előbb saját sziluettjére ismert rá, amint esetlenül próbál szót váltani a lánnyal, majd a szőke lány arcvonásai tisztultak ki. Nem volt szép lány. Eszébe jutott minden. Az is, hogy milyen boldogan indult haza. Hová is? Hát persze! Abba a kis szobácskába! S csaknem három év elteltével tisztán emlékezett baleste körülményeire. Nem fájt az emlék, de már nem akart így élni. Tót Samu kinőtte önmagát. Ezt a Kovács fogalmazta meg egy alkalommal, mikor „ülésük” volt. Ez azt jelentette: Samu ült vagy félig feküdt és beszélt magáról, az érzéseiről, a napjairól, Kovács pedig próbálta megfejteni a rejtélyt, közben megszerette ezt az okos fiút, aki élete eddig eltelt csaknem negyed századát próbálta behozni.

Samu alaposan megismerkedett a másik nemmel is. Sokkal többet tudott a lányokról, mint akkor. Szívesen beszélgetett velük, sőt olykor még bárokba is elment. Ezek nem voltak sikeres esték, többnyire üresfejű cicababák ültek mellé, hozzájuk pedig nem volt kedve. Magától is rájött, hogy az intelligens lányokat nem ilyen helyeken kell keresnie. Maradt a park.

Molnár Lalival, a bölcsészhallgató sráccal, már lassan két éve voltak barátok. Gyakran tanultak együtt, és gyakran ütötték el együtt az időt a parkban. Lali hívta fel a figyelmét arra a barna rövid hajú lányra is, aki – szerinte – már jó ideje figyelte Samut.

– Tetszel neki, már régen mondom, most is téged néz. Naaa, ne mulyáskodj már! Menj oda hozzá! – bökte meg a barátját.

– Mi van, ha nem is én tetszem neki? Különben is öreg vagyok én már ehhez a lányhoz. Még csitri, aligha több mint 18, én meg már lassan 27 leszek – szabadkozott Samu.

– Buggyant vagy. Egy buggyant zseni! – nevetett Lali.- Ja, igen, a zsenik mind ilyenek – tette hozzá legyintve.

Samu megelégelte barátja maceráját, felállt és odasétált a lányhoz, aki úgy tette mintha elmélyülten olvasna, ám, amint Samu odaért letette a könyvet.

– Azt hittem már sosem jössz ide – szeme huncutul csillant, szája szögletében elégedett mosoly bujkált.

– Vártál rám?

– Igen, évek óta rád várok – mondta komolyan a lány.

– Mit vársz tőlem? – kérdezte Samu nyíltan.

– Azt hiszem mindent. Figyellek már jó ideje, a barátod sokkal hamarabb felfigyelt rám. Te nem. Miért? – vakítóan kék szemével egyenesen a Samu szemébe nézett, egy lapra tett fel mindent.

– Láttalak. Nem gondoltam, hogy szóba állsz velem. Túl öreg vagyok hozzád – közben kényelmesen elhelyezkedett a lány mellett.

– Én sem vagyok már tini. Huszonnégy múltam, elsős angol szakos vagyok. Te sem lehetsz sokkal több. Egyébként Varjasi Mimi vagyok – nyújtotta kezét a lány.

Samu megfogta a kezét, bemutatkozott, de nem engedte el Mimi kezét. – Finom kezed van – csókot lehelt rá. Nem vették észre, hogy Lali időközben eltűnt a másik fa alól, mint ahogyan azt sem, hogy kiürült a park, beesteledett. Hajnal felé Samu hazakísérte Mimit. Másnap kora reggel talpon volt. Izgatottan hívta Kovácsot, hogy rengeteg mondanivalója van. Kovács rohant, de a beszélgetésből csak azt szűrte le, hogy Samu eszeveszetten szerelmes lett egy gyönyörű, magas, karcsú, igéző szemű egyetemista lányba.

Lali pedig sejtelmes mosollyal válaszolt barátja minden kérdésére, olykor pedig a „Majd megtudod te is” mondattal kerülte meg a választ. Neki már régóta volt barátnője. Samu élvezte a szerelem minden percét. Nyár végén Mimihez költözött, próbálni a közös életet.

A nyirkos ősz legszebb ajándéka

 

Ezernyi pazar színnel köszöntött be az ősz. A főváros terei rozsdabarnába öltöztek, a járókelők talpa alatt hangosan zizegett az avar. A hűvös őszi szélben az emberek fázósan bújtak kabátjuk gallérjába, s közben gyanakodva pillantgattak az ég felé. Félő volt, hogy ezt az idilli őszt hamarosan az egek megnyíló csatornái hideg, nedves, utálatos évszakká varázsolják.

Tót Samu egész nap megállás nélkül dolgozott. Észre sem vette a változó időt. A város legmagasabb irodaházának egyik emeleti irodájában töltötte egész napját. Tárgyalt, egyeztetett, meghallgatta az új kutatási projektekre vonatkozó javaslatokat. Egy gazdaságkutató cég vezetőjeként naponta nyomon követte az egész világ gazdasági történéseit. Nem volt ideje sem az időjárásra, sem másra, sőt várandós feleségét is csupán kétszer hívta fel.

Éppen egy évvel a nevezetes parki éjszaka után feleségül vette azt a lányt. Mimi jó választásnak bizonyult. Segítette, támogatta férjét, s közben maga is elképedt azon a gyorsaságon, ahogyan Samu agyában megmaradtak a leglényegtelenebb dolgok is, amelyeket bármikor képes volt tudatának legsötétebb mélységéből a felszínre hozni. Samu utolérte Mimit, sőt meg is előzte, hiszen mire a lány megkapta a diplomáját, Samu mindjárt kettőt is kapott. Aztán jöttek az állásajánlatok, ezek is többnyire csak Samunak, aki nem vacakolt sokat. Egyetlen multinacionális cég ajánlatát sem fogadta el, pedig azok fizetésben magasan felülmúlták a honi cégek ajánlatait. Mégis ez utóbbiak között talált egyet, amelyről úgy gondolta, ott tudja kamatoztatni a tudását, bármeddig tart is.

Lali barátja – akinek időközben már született két fia – pedig oszlopos tagja volt a csapatának. Lalit ő hívta oda. Kováccsal is változatlanul találkozgattak. Az orvos-beteg viszony már rég barátsággá alakult. Mindent megbeszéltek, többek között a gazdaságkutató ajánlatát is megvitatták.

– Miért nem fogadtad el a holland cég ajánlatát? Az is gazdaságkutató cég? – kérdezte Kovács.

– Nem magyar cég, el kellene utaznom, Hollandiában kellene élnem. Bár már jártam ott sokszor, mégsem tudom elképzelni. Mimi is hamarosan szülni fog. Azt szeretném, ha a gyermekem itthon jönne a világra – mondta, de nem nézett a barátjára.

– Meg félsz is, igaz? És még csak nem is akarod bevallani – nézett rá kérdően.

Samu felkapta a fejét, tudta mire gondol barátja, és az is tudta mi jár a másik fejében. De kimondani, az egy egészen más dolog. Aztán mégis rászánta magát:

– Én mindig úgy gondoltam, hogy ez a képesség nálam állandó, nem fog sohasem elmúlni, nem fogok a tudatlansága visszasüppedni. Így rendeztem be az életem. Ám ahogyan az ajánlatok között válogattam átvillant az agyamon a gondolat: mi van, ha mégsem? Mi van, ha egy idő után mégis bekövetkezik a szörnyű elbutulás. Ha már eszembe ötlött a gondolat, szépen rám is telepedett, és nyomaszt – bökte ki végre.

– Beszéltél már erről Mimivel?

– Igen. Komplett hülyének tart, hogy egyáltalán eszembe jut ez az eshetőség.

– Samu, bármikor bekövetkezhet, nem lehet előre kiszámítani, nem lehet ellene védekezni, csak annyit tehetünk, hogy, ha elkezdődik, azonnal kiszállsz. Betegségedre hivatkozva felmenteted magad. A másik eshetőségnek, miszerint minden így marad, legalább ugyanannyi esélye van.

– Mi lesz Mimivel és a gyermekemmel? Mit kezdenek majd egy hülye férjjel és tehetetlen apával? – aggodalmaskodott Samu.

– Semmi. Pénzed van, téged meg úgyis egy zárt intézetben kezelnek majd – kegyetlen kijelentés volt, de Samu tudta, igaz. – Az a véleményem, hogy ne rágd magad, örülj a jelennek, a mának, a gyerekednek és mindennek, ami körülvesz. Élvezd, hogy élsz, így és most.

Ésszerű javaslatnak tűnt, csak Samu agyát egyelőre nem engedte el a mérgező gondolat. Ott motoszkált agyának hátsó bugyraiban, néha egy-egy gyenge pillanatra megkeserítette az életét.

Gyorsan teltek a napok. Samu döntött, s most vezérigazgatója ennek a hatalmas cégnek. Vezetése alatt egyre több külföldi megbízást kaptak, vállaltak, sőt a nemzetközi hírű multinacionális vállalatok, bankok és még a meghatározó gazdasági lapok is szinte kizárólag csak az ő cégének elemzéseire hagyatkoztak. Samut sem Tót Samunak hívják már. Névtábláján és névjegykártyáján a dr. Tóth Sámuel, illetve a dr. Samuel Toth szerepel, munkatársai pedig a Főnök, illetve a Vezérigazgató úr titulusokkal illetik.

Este kilenc is elmúlt, mire Samu felállt székéből. A hatalmas üvegfal elé lépett, kezével beletúrt dús barna hajába. Megdörzsölte vállát, nyújtózott egyet, s végre kinézett az ablakon. A város esti fényében pompázott, a zuhogó eső még csillogóbbá tette. Samu a távolba nézett, abba az irányba, amerre a háza állt. A hegyoldal felé. Még félóra autóút és otthon is van. „Mimi!” – hasított fejébe a gondolat. Septiben felkapta a zakóját, könnyű őszi kabátját, rohant. Még a liftig sem ért. Lágy zene szólt a zsebéből. A telefon. Azonnal megismerte a zenét, Mimi hívása. Izgatottan vette fel:

– Ugye nincs baj? – hangjában aggodalom és lelkiismeret-furdalás csendült.

– Nincs – jött a bizonytalan válasz Mimi elgyötört hangján. – A klinikára gyere egyenesen, már nem érsz haza. Útban vagyok befelé, egyperces fájásaim vannak. A mentőben vagyooooook – nyögte. – nagyon fáj.

– Rohanok! – s szó szerint tette, amit ígért.

Ámokfutóként szelte át a várost a magánklinikáig, ahol Mimit éppen akkor tették hordágyra a mentőből.

– Itt vagyok, s ígérem, soha többé nem hagylak egyedül – egyik kezével simogatta az asszony fájdalomtól eltorzult arcát, másikkal kezét szorongatta. Mimi gyenge mosollyal válaszolt. Többre nem volt ereje. A mentős és autós ámokfutás után csaknem két keserves órát kellett várni a trónörökös megszületésére. Samu egész idő alatt járkált, kezét tördelte, haját turkálta. A váróban lévő apukák egy része megértően mosolygott, nekik már ez nem az első, mások viszont hasonló állapotban voltak, mint Samu. Akárhányszor nyílott az ajtó minden apuka felkapta a fejét, akit szólítottak, az pedig diadalittasan vonult el az orvos nyomában. Két óra múlva Samu lépegetett büszkén az orvos után. Azon az estén egyetlen lány született az egész klinikán: a Samué. Megszületett az első utód, aki a keresztségben a Mimi Eszter nevet kapta. Samu a világot magához tudta volna ölelni boldogságában.