.jpg?ph=8b00ed66c6)
Tündérkagyló
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy sziget, amely valahol az Óperenciás-tenger közepén terült el. Különleges sziget volt ez: éltek itt pillangó szárnyú tündérek, szép boszorkányok és vasorrú bábák, egyfejű és gonosz sárkányok, szorgos kis törpék, sőt bolondozós kedvű koboldok és kis hegyes fülű manók is. Békében éltek egymással és az emberekkel.
Az emberek leginkább a sziget északi sarkában laktak. A sík területeken földet műveltek, a lankás hegyoldalakon szépen szóló szőlőt termesztettek, az Óperenciás- tenger partján élők pedig halásztak a végtelen tengeren. Az egyik kis halászfaluban alig lakott húsz-harminc család. Apáról fiúra szállt itt a halászmesterség. A halászok a tengert járták, a hálószövők pedig erős hálókat fontak, hogy minél nagyobb hallal térhessenek haza a vizeken vándorlók.
A tavasz bontogatta szárnyait. Virágba borultak a fák, apró virágok ezrei bújtak ki a földből, s illatukkal elbódították még a madarakat is. A kicsiny falucskát egyik oldalon a dombok vették körül, másik oldalon a tenger mosta a határait. Olyannyira, hogy a legutolsó ház éppen a parton állt, alig néhány méternyire a víztől. Brian lakott itt, az öreg halász, aki egyedül nevelte lányát, Rebeccát. A lány lassacskán eladósorba jutott. Kedvessége, okossága és szépsége mindenkinek feltűnt. Nap, mint nap szorgosan segített öregapjának, ám nem jutottak egyről a kettőre. Ha az öreg kiment a tengerre, olyan volt, mintha a halak kinevették volna: feltűntek ugyan a hálója környékén, de messzire elkerülték azt. Azóta volt ez így, mióta az öreg Brian felesége eltávozott az élők sorából. Az öreg másik asszonyt is hozott a hegyekből, de az sem bírta sokáig a szegénységet, egyik viharos reggelen eltűnt. Rebecca szomorúan figyelte apja kínlódását, de nem tudott neki segíteni.
A lány minden reggel begyalogolt a faluba. Egyszerű vászonruhájában, hosszú fekete göndör hajával és meleg barna szemével, sudár termetével minden tekintetet magával ragadott. Nem is állta meg senki a faluban, hogy ne szóljon egy-két kedves szót hozzá. Hol a takács mondott szépeket, hol a pék dicsérte meg titokzatosan csillogó szemét. Még a piaci kofáknak is elakadt a szavuk, valahányszor arra járt.
Egyik reggel, a szokásos körútján véletlenül meghallotta, miről beszéltek a pletykás asszonyok, meg néhány ráérő férfi.
– Bizony, bizony, én mondom, valaki átkot szórt az öreg Brianre, azért nem tud még egy aprócska halat sem kifogni – magyarázott az egyik asszony.
– Én is hallottam – tódította egy másik.
– Biztosan a hegyekből hozott asszony átka ez! – fonta tovább a gondolatot egy fiatal szolgáló. – Az a szipirtyó nem szívlelte azt a szegény lányt, csak mutatta, hogy szereti, pedig olyan szép az lány, akár egy tündér.
– Ugyan, menjen már! – torkolta le a patikus felesége. – A tündérek mind szőkék, meg kék szeműek, ennek pedig ébenfekete haja van, szép őzike szeme – tudálékoskodott az asszony. – Én már láttam tündért! Pillangó szárnyakon repült és gyönyörűen énekelt – jelentette ki büszkén.
– Akkor vajon boszorkány? – találgatott az uraságék terebélyes szolgálója egy zöldséges kosárral a kezében. – De az is lehet, hogy maga a hegyi asszony volt az, s megátkozta őket mielőtt elment. Ezért biztosan a pokolra jutott. Ekkor látta meg a lányt. – Sssss – pisszegett, de addigra már Rebecca elsétált mellettük, s csaknem az egész beszélgetésnek fültanúja volt.
Éppen hazafelé tartott már. Ezek után megszaporázta lépteit, hogy minél gyorsabban beszámolhasson apjának a történtekről.
– Hadd el lányom, szóbeszéd – legyintett az öreg, s belemélyedt a hálófonásba.
Rebeccát azonban nem hagyta nyugodni a dolog. Elvégezte a házimunkát, levette fejéről a kendőt, rakoncátlan fürtjeit szabadon engedte, s kisétált az Óperenciás-tenger partjára. Kisebb lányka korában, ha bántotta valami, mindig lement a sziklákig. Üldögélt kis ideig, elmésélte a haboknak bánatát, a tenger morajlott, tarajos hullámokat vetett, hol haragos zöldre váltott, hol kristálytisztán csillogott, mintha megértette volna a lány szavait. Rebecca nézte egy darabig a mélykék vizet, aztán megnyugodva hazaballagott. Tanácstalan volt, apjától nem kapott választ semmire, a tengertől pedig hiába várta azt.
Későre járt már, mire elindult vissza a házba. A sziklákon átlépdelve észrevette, hogy a vízben valami egészen fényesen villant. Előbb azt gondolta, talán csak egy kődarab, amelyre rásütött a nap utolsó gyenge sugara. Az egyik szikla oldalán, a víz alatt aprócska csillogó fényű kagylóról verődött vissza a fénysugár. A lány cseppet sem gondolkozott, belenyúlt a vízbe, kiemelte a kagylót. Ilyet még sohasem látott: az arany, az ezüst, a rózsaszín árnyalatai villantak fel a kerekded, csaknem sima fedelű kagylón. Rebecca elragadtatással, ám kicsit félve bámulta a csinos kis „jószágot”. Apjának is látnia kell ezt a csodát. Lelkendezve futott haza.
– Papa, papa! – rohant a ház mögé a lány – Nézd, mit találtam! – kapta elő a zsebéből a csodás kagylót. Az öreg meredten bámult a fényes tengeri jószágra. Ettől félt egész eddigi életében.
– Nem, nem, az nem lehet – rázta a fejét. – Biztosan csak véletlen, nem akarom, hogy úgy legyen – motyogott, de inkább csak magának.
– Mi nem lehet? – kérdezett vissza a lány rosszat sejtve. – Papa, mit nem akarsz? Mi ez? Te tudod?
– Semmi, semmi – próbálta az öreg terelni a szót. – Csak egy különlegesen fényes kagyló. Elakadt a szavam, mert még sohasem láttam ilyet azelőtt – de azért nem nyúlt érte, hogy közelebbről is megnézze. Többet tudott róla, mint szeretett volna.
– Itt van, vedd el! Nézd meg! – nyújtotta felé a lány.
– Nem, nem! – hárította az öreg. – Ez a tied, te találtad. Simogasd csak, szerencsét hoz. – Neked szerencsét édes lányom, nekem pedig fájdalmat –, de ezt már nem mondta hangosan, csak gondolta, mélységes bánattal a szívében.
– Jó, akkor én még nézegetem egy kicsit – s letelepedett az apja melletti farönkre.
Egy darabig valóban nézegette a kagylót, de látta, hogy az öreg a hálókkal kínlódik.
– Segítek neked! – mutatott a kupac hálóra – hamarabb készen leszünk. Zsebébe süllyesztette a kagylót, kibogozott egy hálót, s nekilátott a foltozásnak. Alig húzott egyet-kettőt a nagy tűvel, a hálóról eltűnt a lyuk. Nem is vette észre, milyen hamar végeztek a hálókkal. Mint ahogyan azt sem vette észre, hogy édesapja már jó ideje csak bámulja, mit csinál a lánya. Nem szólt semmit.
– No, ezzel megvolnánk – állt fel a lány. – Megyek vacsorát készíteni.
Az öreg Brian nem szólt a lánynak. Magában eldöntötte, hogy bizonyosságot szerez. Tudnia kell valóban arról a bizonyos kagylóról van-e szó, vagy csak az érzékei csalták meg.
– Rebecca – lépett a házba kis idő múlva. – Most, hogy megfoltoztuk a hálókat, talán újra ki kellene mennünk a vízre, hogy kipróbáljuk őket. Talán most nem kerül el a szerencse. Lenne kedved velem halászni?
Másnap a nap első sugara már a vízen találta a szegényes kis bárkát. Csendesen dolgoztak tengeri magányukban. Sem a sirályok, sem az albatroszok nem repdestek még a tenger felett. Kivetették a hálót, rögzítették és vártak. Még igazán fel sem kelt a nap, az öreg Brian hálójában száz számra nyüzsögtek a halak. Rebecca hangosan kacagott örömében, csengő nevetése betöltötte az Óperenciás-tengert. Brian halász már közel sem örült ennyire. Ez már a második jel volt, sőt, majdnem bizonyosság. A parton nagy üdvrivalgással fogadták a visszatérő halászt. Ennyi halat talán egész életében, összesen nem fogott az öreg Brian. Eladták az egészet a piacon. Aznap a falu népe, sőt, távolabbi falvak lakói is friss halat ettek. A halért kapott aranypénzből Rebecca új ruhát kapott. Szép kéket, lágyan hullósat, selymeset. Királylánynak érezte magát benne. A pénz másik feléből Brian halász deszkát, szeget, és más szükséges holmikat vásárolt, hogy végre felújíthassa a házát és az öreg bárkát. Már útban voltak hazafelé, amikor Malcolm, a tetőfedő szomszédjuk legkisebb fia jajgatva, kiáltozva rohant feléjük. Segítséget akart, sürgősen. Zihálva hadarta el, hogy az apja éppen a háztetőt javította, de megcsúszott a deszkákon, lesett, éppen a hátára és most nem mozdul. Rebecca megsimogatta a síró gyerek fejét.
– Segítünk, mutasd, hol van! – szólt a fiúra. A gyerek szaladt, a lány pedig utána.
Egy kicsiny faluban hamar híre megy az örömnek is, bajnak is. Így aztán a falu apraja-nagyja a nyomukba szegődött. Mindenki segíteni akart, vagy inkább csak látni a szerencsétlenül járt embert. Malcolm az udvar közepén feküdt, mellette sírbókolt a felesége. Rebecca eddig sem bírta a tehetetlen jajveszékelést, most pedig különösen nem. Az nem segített. Arrébb tessékelte az asszonyt. Remélte, hogy tud tenni valamit. Sokat tudott a betegségekről és a gyógyfüvekről is, mert gyakran segített a füves asszonynak. Malcolm mellé térdelt. Fejét, kezét tapogatta, életjeleket keresett. Halványakat talált. Amint megérintette a férfi kezét, zsebében a kagyló azonnal izzani kezdett. Érezte, amint az energia a saját testében szétárad, s kezén keresztül a férfibe áramlik. Forró, ködszerű, kézzel foghatatlan fénynyaláb, amelynek segítségével Malcom életereje egyre jobban visszatért. Ahogyan a férfi erőre kapott, úgy gyengült Rebecca. Fényesség vette körül őket, a távolban mennyei fuvolaszó csendült. A földöntúli jelenségnek az vetett véget, hogy Malcolm magához tért.
– Ejnye, de megütöttem a hátam! – tápászkodott fel a derék mester.
– De meg ám! – mondta a felesége. – Ha nincs a tündéri Rebecca, már régen alulról szagolta volna kend az ibolyát – támogatta az asszony a még kissé imbolygó urát. Ám a kimondott szavaktól maga is megrettent. – Tündéri Rebecca! – ismételte hangosabban. – Tündér, ez a lány valóban egy tündér! – kiáltotta a többiek felé. Malcolm csak ekkor vette észre, hogy portáján tolong szinte az egész falu.
– Mit keresnek itt kendek? Nincs jobb dolguk, mint a szegény tetőfedőt kigúnyolni? – kérdezte mérgesen. – Menjenek innen dolgukra! – próbálta elküldeni a népeket, hanem azok nem mozdultak. Rebeccát bámulták tátott szájjal. A kagyló izzó fénye, bámulatos csillogása, földöntúli ereje Rebeccába szállt. Szebb lett, mint valaha. Ébenfekete haja szétterült a vállán, szeméből ezernyi csillag fénye sugárzott, arca ragyogott. Lassan nyúlt a zsebébe, kivette a kagylót, tenyerébe tette.
– Tündérkagyló, tündérkagyló – hallatszott innen-onnan. Az idősebbek tudták, mit is jelent az a tündérkagyló. Egy dolog világos lett mindenki számára: Rebecca igazi tündér lett.
– Apám, – fordult a lány az öreg felé – te tudod, mit jelent ez a tündérkagyló, mondd hát el! – kérte a lány.
Csend telepedett a tetőfedő udvarára. A falu népe a magyarázatot várta.
– Hát jó, ha annyira akarod. A te boldogságod, az én szomorúságom. Elmondom a tündérkagyló történetét, de akkor elveszítelek, mert megtalálnak azok, akikhez tartozol. Halljátok hát a történetem…
–Valamikor ifjú voltam és bohó. Ebben a faluba töltöttem életem nagy részét, ezért aztán egyszer úgy döntöttem világot látok. Hiába kérlelt apán, hogy maradjak a bárka és a halászháló mellett, engem a vérem másfelé hajtott. Nekünk a világot az a sziget jelenti, mert hát az Óperenciás-tengeren emberfia nem tud átkelni. Még varázslatokkal is nagyon nehéz. Bebarangoltam a szigetet. Nem csupán emberek lakják. Háromnapi járóföldre innen véget ér az emberlakta vidék. A koboldok országában sok érdekességgel találkoztam. Akadnak közöttük kis növésűek és nagyok, kedvesek és rosszak. Egy biztos, szeretnek énekelni, mulatozni és nagyon szeretik a búzasört. Egy kifőzdében szolgáltam egy ideig. A sörtől aztán jókedve derülnek, s hajnalig ropják a táncot. Amolyan világ lustái, inkább csak az asszonyok dolgoznak. Az egy év letelte után a szomszéd országban folytattam az utam. Törpék lakták. Házakat építettünk a kisemberekkel, de ott nem maradtam sokáig, mert nekem viszont nem tudtunk házat építeni. A legöregebb fák is sokkal kisebbek voltak, mint én. Nyugatra indultam. Hétnapi keserves gyaloglás után a boszorkányok földjére érkeztem. Nehogy azt higgyétek, hogy ott csak vasorrú bábák élnek. Legtöbbjük még szép is. Én éppen egy vasorrúnál szolgáltam. Volt egy mindent tudó kecskéje, ám volt egy nagy hibája, szeretett csatangolni. Rá kellett vigyáznom szinte éjjel nappal. Az egy év letelte után a boszorka a sziget közepe felé irányított. Három éjjel és három nap bandukoltam a lankás vidéken. Aztán hét napon át vadonban, hegyen-völgyön át. A cipőm elszakadt, a ruhámat megtépázták az erdő fái, mire megérkeztem a tündérek birodalmába. Csoda világ az! Mindig tavasz van. Bódító virágok illata töltötte meg a levegőt. Csodás paloták, apró házak lepték el a tájat. A tündérek sem egyforma népek: akadnak közöttük kicsik, nagyok, tündérszárnyon repdesők, két lábon járók, vidámak és szomorúak is. A legnagyobb palota kertésze mellett kaptam munkát. Mondanom sem kell, hogy a legtöbb munkát egyszerű varázslattal végezték el. A kastélyban maga, a tündérek fejedelme lakott, akinek volt egy csodaszép lánya, Magnolia. Gyakorta lejárt a kertbe virágért: hol rózsákat kért, hol levendulát, néha kamillát, máskor csak beszélgetni jött. Érdekelte az emberek világa. Beleszerettem abba a lányba, szerencsére Magnolia is megszeretett engem. Az édesapja éktelen haragra gerjedt, semmiképpen nem akarta, hogy lánya egy szerencsétlen földi halandó felesége legyen. Ám a szerelem erősebb volt minden atyai szigornál. Elszöktünk. Bár ne tettük volna, akkor még most is élne Magnolia. Abban a hiszemben, hogy csakis boldogok lehetünk elindultunk az én földem felé, az emberek közé.
Repültünk a gondolattal, a szelek szárnyán, de csak Tündérföld határáig. Amint átrepültök a határt Magnoliának nem volt többé tündér ereje. Földi halandóvá lett. Ezzel fizetett szerelmünkért. Több hónapig tartott az út hazáig. Apám időközben meghalt, csak a parti házat hagyta rám. Tündérből lett feleségemnek és nekem két kezünk után kellett megélnünk. Hamarosan megszületett a lányunk, Rebecca. Csak annak örülhettem, hogy a lányom halandónak született, ember lett. A feleségem Magnolia viszont nem élte túl a szülést. Itt maradtam egyes-egyedül egy csecsemővel. A lányom szépen cseperedett, hosszú idő telt el, míg új feleséget hoztam a házhoz, olyat, aki jól bánt Rebeccával és velem is, de mit sem sejtett a lányom származásáról. Őt is eltemettem, nem bírta a nélkülözést, a sok nehéz munkát. Aztán újra asszonyt hoztam a házhoz, aki viszont faképnél hagyott… Mára nem maradt más kincsem, csak a lányom, aki éppen e születésnapján találta meg a kagylót a tengerparton. Mikor megláttam a kagyló fényét, azonnal tudtam, hogy elveszítettem a lányomat. Visszaütött a tündérvér. Rebecca tündérré lett, s minden hatalmat megkapott, amivel a feleségem, Magnolia, tündérként még bírt. Ismeri a gyógyító füveket, varázslatokat, az éltetető energiákat. S most elveszítem, mert tündérként nem maradhat a házamban. Érte jönnek a tündérek.
– Jól beszélsz halandó! Eljöttem az unokámért, hogy elfoglalhassa méltó helyét a tündérek között − csendült egy szigorú hang az égből. A falu népe meghökkenve fordult a hang irányába. Az udvar másik végében éppen akkor ereszkedett le egy hintó, amelyből Lamalcan király lépett ki, a tündérek fejedelme. Ámultak meredten. − Neked, Brian halászmester, köszönöm, amit az unokámért tettél, felnevelted, jó ember lett belőle. Most rajtunk a sor. Ezért hát megengedem, hogy évente egyszer eljöhessen hozzád – fordult az öreg halászhoz Lamalcan.
– Ehhez még nekem is lesz egy-két szavam – toppantott mérgesen Rebecca. – Azt hiszitek, dönthettek felettem, a sorsom felől, anélkül, hogy engem meghallgatnátok. Hát nem, felnőttem! Apám – fordult az öreg Brian felé a lány – hogy tehetted, hogy ennyi évig elhallgattad az igazságot, miért nem mondtad el? És te – mondta a tündérkirálynak – aki nagyapámnak nevezed magad – hogyan adhattad vissza a tündérerőt, anélkül, hogy megkérdezted volna, akarom-e? Nem ti vagytok a mindenség urai, nem dönthettek felettem és helyettem! – azzal életében először, tudatosan használva tündér erejét, port kavart maga körül, s egy szempillantás alatt eltűnt.
Napokig keresték. Minden erőt felhasználtak, de nem találták meg a lányt. Nem találták, mert Rebecca nem akarta, hogy rábukkanjanak. A tündérfejedelem az öreg halásszal a halászkunyhó előtt üldögélt, azon tanakodtak, mit is rontottak el. Tudván tudták mindketten, de nem akartak róla beszélni. Azon voltak, hogy Rebeccát kiengeszteljék.
– Tündér uram, használd újra az erődet, hátha előkerül az a lány! – javasolta az öreg halász.
– Hasztalan – legyintett lemondóan Lamalcan király. – Rebeccának nagyobb hatalma van, mint nekem. Az anyjának is nagyobb volt.
– Akkor jussunk egyezségre – mondta Brian halász.
– Mire gondolsz? – kérdezte meglepetten a tündérkirály.
– Ha te, meg én egyezségre jutunk, ha már nem vitázunk azon, hol töltse az életét, akkor a lány is visszajön, meglásd!
– Nem bánom! – egyezett bele Lamalcan.
– Legyen félévig veled a lányom, félévig pedig velem, itt a faluban. Te megtanítod mindenre, amit tündérként tudnia kell, velem pedig élhet tovább emberként.
– Hm, hm… – a fejedelem gondolkodott egy kicsit – Hát jó, legyen így! De mi lesz akkor, ha itt tündérként akar majd élni, a birodalomban pedig emberként? – aggályoskodott a fejedelem.
– Hogyan jut ilyesmi az eszedbe, fejedelem? Én csak földi halandó vagyok, de ismerem a lányomat – csóválta a fejét az öreg halász.
– Bölcs vagy ember, legyen úgy, ahogy akarod – tárta szét kezét a fejedelem.
Mire az utolsó két szó elhagyta a tündér fejedelem száját, addigra Rebecca ott állt előttük.
– Jól döntöttetek. Te nagyapám, ne félj attól, hogy tündérhonban ember akarok majd lenni, s te se félj apám, itt a földön csak akkor használom majd tündér erőmet, ha jót tehetek vele – jelentette ki a lány, aztán újra otthagyta őket, de már csak a partra ballagott le. Senkinek nem mondta meg merre járt, hol volt három teljes napig. Most, hogy tündérhonba megy, elbúcsúzik kedvenc helyeitől, mert félévig nem láthatja azokat. Az Óperenciás-tenger volt az első.
A parton, a fehér sziklákon, ahol eddig ő üldögélt, egy fekete ruhás fiatalember álldogált. Fején hatalmas karimájú, csúcsos kalapot viselt, a lánynak úgy tűnt a vizet bámulja, de tévedett.
– Már vártalak – szólalt meg az idegen. Hangja kellemesen csengett a lány fülében.
– Ki vagy te? – kérdezte Rebecca megállva a parton, nem lépett közelebb.
– Varázsló vagyok a boszorkányok birodalmából, érted jöttem – fordult felé az idegen. Levette kalapját, fekete fürtös haját a szél szertefújta. Sötét szemében a tudás csillogott, s valami furcsa fény, amely a lánynak szólt. Bár a lánynak tetszett az idegen, az elmúlt napokban elege lett abból, hogy mindenki érte jön, mindenki őt akarja elvinni.
– És aztán minek? – kérdezte csípőre tett kézzel, mérgesen.
– Hogy elvigyelek a boszorkányok földjére – mondta az idegen.
– Nem megyek sehová – toppantott mérgesen a lány, egy hirtelen mozdulattal tengerbe taszította az idegent. Azaz csak taszította volna, ám az idegen kitért a mozdulat elől. Magasba szökkent, s éppen a lány mögött ereszkedett újra a sziklára.
– Egész életemben arra készültem, hogy egy olyan lányt vegyek feleségül, aki félig halandó, félig tündér. Nekem azt mondták, te vagy az. Éppen alkalmas feleség egy magamfajta varázslónak – fordította maga felé a lányt a varázsló.
– Ki vagy? – fürkészően vizsgálta a lányt. Nem látott bele a gondolataiba, az idegen bezárkózott előle.
– Margay vagyok, a boszorkányok földjéről – válaszolt a férfi, és ha te vagy Rebecca, akkor érted jöttem. Nagyapád régi adóssága ez.
– Margay! Hagyd őt békén! – hallották a tündérfejedelem dürgő hangját.
– Nem tehetem. Nekem ígérted! – emlékeztette Margay a fejedelmet.
– De csak, ha ő is akarja – adta meg magát a tündér.
– Miért kell nekem vele mennem? Mit tettél Nagyapa? – tudakolta Rebecca.
– Megmentette az életemet a sárkányok földjén, akkor könnyelműen azt ígértem neki, övé lehet, amiről én nem tudok. A birodalmamban mindenről tudtam, csak rólad nem…
– Nagyapa, de hát nem mehetek el egy vadidegen varázslóval! – méltatlankodott a lány. – Nem ismerem őt, nem tudom, ártani akar- e vagy sem.
– Ezen könnyen segíthetünk. Veled maradok, bárhová menj. Vigyázok rád, megteszem, amire kérsz – jelentette ki Margay.
– Akkor most apámmal maradok még egy ideig. Rendbe kell hozni a halászkunyhót még a tél beállta előtt. Aztán a bárkán a sor. Ha tudsz nekünk segíteni, emberként, bűbáj nélkül dolgozni, akkor maradhatsz! – szabta meg a feltételeket a lány. Margay mosolyogva mondott igent. Ismerte már a lányt. Varázsgömbje segítségével egy ideje figyelte minden mozdulatát. Tudta mennyire szelíd, kedves és jólelkű. A tündér erőtől pedig határozott lett. Tetszett a férfinak, úgy, ahogy volt. Minden feltételt elfogadott, csak, hogy vele maradhasson.
Lamalcan megígértette a lánnyal, hogy három hónap múlva ellátogat Tündérbirodalomba. Beszállt a táltos hintajába, s köddé vált a csendes nyári délutánon.
Hárman maradtak. Derűs napsütésben fogtak neki másnap a ház rendbe hozásának. Egész nap a kalapács hangjától és Rebecca nevetésétől volt hangos az udvar. Margay és Brian dolgoztak a tetőn, Rebecca pedig a piacra ment, ahogyan szokott. Az utcán mindenki megfordult a szépséges lány után. Kedvesen köszöntötték. Nem féltek tőle, nem mutogattak rá. Szerették a lányt tündérként is.
Margay pedig a három hónap alatt bebizonyította, hogy boszorka varázslóként is érdemes Rebecca szerelmére. A kalapáccsal, deszkákkal, halászhálóval, sőt a bárkával varázslatok nélkül, emberként is jól elboldogult.
A harmadik hónap utolsó estéjén együtt sétáltak le a partra. Margay megállt a lány előtt, tiszteletteljesen meghajolt előtte, s kabátja belső zsebéből egy csodaszép csillogó szirmú margarétát húzott elő.
– Ez a tiéd – nyújtotta a lány felé.
– Mit kérsz cserébe? – kérdezte Rebecca, tudta ugyanis, hogy a varázsvirágnak nagy ára van. S azt is tudta, mit szeretne a férfi…
– A tiéd – nyújtotta a férfi felé mindkét kezét. – Holtomiglan, holtodiglan – suttogta.
– Úgy legyen! – mondta egy hang.
Margay és Rebecca mögött a parton állt az öreg Brian, mellette a Lamalcan, a tündérek fejedelme.
Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Folyt a bor a sziget egyik végétől a másikig. Mulattak a népek a törpéktől a koboldokig, a sárkányoktól az emberekig. Hét napig vigalomban élt a sziget apraja nagyja. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak, bár a tündérek, boszorkák és más bűbájosok örök életűek.
A földön is vannak még csodák nem csak a mesékben.