Ünnep

2014.12.01 22:57

Fényesen ragyogtak a csillagok a téli égbolton. Csodaszép volt, ám nagyon hideg. Pedig a csillagoknak melengető fényük lenne, ám ezen az éjszakán csak hűvösen ragyogtak az ég kékjében.

Bent a házban, a kandallóban viszont vidáman pattogott a tűz. A gyertyák, mint apró kis földi csillagok ragyogták be a teret, fényt, világosságot, hangulatot hozva. A lány a kandalló előtt ült, kezében könyvet tartott, de csak bámulta a lapokat. Órák óta ült már így, belerévedve hol a kandallóban táncot járó tűzbe, hol a gyertyák pislogó fényébe. Gondolatai valahol más vidéken, más világban, más korban jártak…

Akkor esett a hó, puhán és selymesen, minden hópihe csillogott az esti fényben. Kint sétáltak, kéz a kézben, élvezték a hóesést, a hóval borított házak, fák látványát, a házakból kiszűrődő aranysárga fényeket, a közelgő ünnep varázslatos hangulatát. Lámpácskák gyúltak a házakon, szánkók csilingeltek, gyerekzsivaj töltötte meg a kisváros főterét… Rohangáltak, nevettek, vidám kacagásuk feledtette a téli hideget. Aztán sürgő-forgó napok, ajándékok sokasága, a forralt bor fűszeres illata, a mézes sütemény édes íze, a fahéj, a narancs és a csokoládé…És minden, ami az ünnephez kell. Mesés karácsony volt… Kellemes, halk zene, az imbolygó lámpások fénye, a vacsora fenséges íze, a bor zamata… Egy összefonódó pár, amint együtt lépdel a zene ütemére, csendesen, halkan, lágyan… Aztán a mindent elsöprő ölelés… Boldogságos napok…

Mindig csak eddig jut, valamiért itt mindig megszakad a történet, nincs tovább. Miért? Miért nem tudja végig álmodni, miért nem tudja végig képzelni? Mi hiányzik? Egy pillanatra felnéz, talán valamit tennie kellene? Talán ki kellene menni a térre? Talán meg kellene várni, amíg esik a hó? Talán hallani kellene a gyerekzsivajt, látni a fényeket, élvezni az utca forgatagát, a készülődést, magát az ünnepet? Talán akkor… Miért is nem próbálja meg? Most semmiképpen, hiszen a csillagok szikrázó fénye éppen azt jelenti, hogy tiszta az ég, hóesésre aligha lehet számítani. Talán az ünnepig még lesz havazás… A képzelet világa így most nem szárnyal tovább.

Tette a dolgát. Kinyitotta a kis üzletét. Sokan voltak aznap is, hiszen olyasmiket árult, amiket máshol nem lehetett megvenni. Apró csecsebecsék, ajándékok, gyertyák, lámpások, díszdobozok és sokféle más csodaszép dolog. Mesevilágba vitt minden egyes darab, hiszen minden darabhoz történeteket talált ki, s minden vevő, minden kis darabbal hazavihetett egy kis csodát is.

Már csak két hét volt az ünnepig, amikor egy magas, barna hajú, kék szemű férfi állt meg a bolt ajtajában. Fejét lehajtva tudott csak belépni az üzletbe. A lánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete… „Ilyen nincs – gondolta – az álmok nem elevenednek meg!” Egy kósza pír suhant át az arcán, amelyről azt hitte nem is vehető észre… A férfi látta. A nőt is már korábban, sokszor… Az álmaiban. Aztán valami fura érzéstől vezérleve eljött ebbe a kisvárosba… Érzések, megérzések, kívánságok, vágyak, képzelet szülte képek és filmek, amelyek a fejekben játszódnak le?! Soha sem hitt ezekben a furcsaságokban, azt tartotta magáról, hogy két lábbal áll a földön, nem hisz sem a csodákban, sem semmi földöntúli dologban. Aztán mégis kocsiba ül, kiautózik egy, a hegyek közé eldugott kisvárosba, belép egy kisbolt ajtaján, s ott áll vele szemben a „jelenés”, akit az álmaiban látott. Álmodta? Már nem volt biztos benne. De azt tudta, hogy azt a két szemet kereste, amely szebben ragyog bármely égi csillagnál, s most éppen őt nézi…

A lány nem kérdezett semmit. Levett a polcról egy angyalkát, és a férfi kezébe adta. A férfi a lányt nézte, aztán kezébe vette az angyalt. Nézte, nézte… az angyalka pedig kitárta szárnyait, lebbent kettőt-hármat, aztán csillagpor képében tovább állt… Micsoda tünemény! De valamit ott hagyott…

Kint pedig esett a hó! A téren egyre többen voltak, halk karácsonyi zene szólt, a gyerekek vidám nevetése betöltötte a teret. A lány bezárta a boltot. A férfi várta. Kézen fogva sétáltak a hóesésben, magukba szívták az ünnep hangulatát, fényeket, illatokat, ízeket… A kandalló melegét, a gyertyák pislogását, a bor zamatos ízét, az ölelés simogató érzését…

Rügyeztek a fák, a mező virágba borult, a madarak vidáman kergetőztek a magasban, éneküktől zengett az erdő… Annak a két embernek daloltak, akik kézen fogva, boldog mosollyal az arcukon andalogtak az erdei úton egy másik világ felé…

Végre tovább álmodták azt az álmot…