.jpg?ph=8b00ed66c6)
Üres szoba
Megint eltelt pár nap. Ez most ilyen.
Most nem az írás volt a legfontosabb. Túl vagyok életem egyik legnagyobb és legnehezebb döntésén. Feldolgozás időszaka következik. Súlyos döntések, súlyos érzésekkel, súlyos gondolatokkal. Hogy könnyebb lesz-e? Nem tudom… Még nem tudom… Örök optimista vagyok, tehát nem lehet másképpen!
Feladni valamit, ami csaknem 30 éve része az életednek éppen olyan, mintha elveszítenéd az egészet. Ott állsz egy üres ház közepén, a szemed előtt, a könnyfüggönyön át csak peregnek az események…
Az elengedés egy hosszú és nehéz feladat… Tele van szomorúsággal, mert valami elmúlik, s az legtöbbször fáj… Tele van a múlt darabjaival, nevetésekkel, vidámsággal, érzelgős pillanatokkal, örömteli percekkel, könnyekkel, fájó gondolatokkal és bús napokkal, tragédiákkal, mélységes lelki kínokkal, mert minden így kerek. Ezt hívják Életnek.
De minden elmúlásban, a múltnak minden darabjában benne van az új csírája is. Ha ezt felismered talán kicsit könnyebb. Könnyű persze sosem lesz! Bolond az, aki ezt állítja! Meg kell élni minden nehézséget, bele kell helyezkedni, belemerülni, megmártózni a szomorúságban. Ilyenkor azt érzed, hogy minden elveszett, minden elmúlt, s nincs tovább. Csak a kínok vannak. Tudod, talán már sokszor mondtam – magamnak is – „a padló egy jó hely”, mert onnan lehet újra jó nagy lendületet venni. Ücsörögj az üres szoba padlóján egy kicsit abban a sarokban, aztán lassan állj fel, rázd meg magad, emeld fel a fejed, s rájössz, hogy az üres szoba számtalan új lehetőséget rejt magában. Az, hogy mit is kezdesz vele, már a te dolgod…
Új élet, új kihívások, új örömök…