.jpg?ph=8b00ed66c6)
Úton az éjszakában
Olyan sötét van, olyan csendesek az utak… Csak egyedül rovod a kilométereket, nem látsz előre csupán annyit, amennyit az autód lámpájának fénye bevilágít. Haladsz, nézelődsz, gondolkodsz, próbálod a tájat nézni, kifürkészni a sötétben, de csak árnyak bontakoznak ki az éjszakában. Feladod. A fénycsóvát látod magad előtt, fenn a csillagos eget, a felhők mögül olykor előbukkanó Holdat, de inkább az utat kell nézned, pedig jól ismered… Messze még a város.
A gondolatok pedig száguldoznak a fejedben. Miért is ne, hiszen egyéb dolguk sincsen. Kalandoznak. Hol a múlt képei villannak fel, hol a jövő várakozásai, lehetőségei… a múlt, érdekes, színes, kellemes és vidám részei jutnak eszedbe. Csöndesen mosolyogsz magadban… a jövő gondolatai pedig ezer kérdéssel törnek rád. Itt és most, az úton, nem fogsz rájuk választ találni… Jönnek a „mi lenne, ha gondolatok”, s persze akad benne olyan is, amelyik úgy kezdődik, hogy „mi lett volna, ha…”. Elszalasztott alkalmak, eltűnt emberek… Alkalmak talán lesznek újak, kigondolhatod, megteremtheted őket, az emberek pedig jönnek-mennek körülötted. Találkozol valakivel, először nem tudod, hogy miért, veled marad egy darabig, kísér az utadon, aztán eltűnik. Néha tudod az okát, néha nem, de tulajdonképpen ez nem is fontos, az a fontos, mit gondolsz arról a találkozásról. Véletlen találkozások nincsenek: valaki, valamiért melléd sodródik, veled van… Dolgod van vele, azért van/volt melletted. Tanulnod kell valamit tőle, rá kell jönnöd valamire általa. Az is lehet, hogy neki van szüksége rád, hogy ő tanuljon tőled, neki mutass meg te valamit, általad ismerjen meg valakit, valamit. Néha észre sem veszed, hogy ez történik, csak sopánkodsz, hogy maradhatott volna még, és bőszen keresed az okot – legtöbbször magadban −, hogy miért is nem maradt. Máskor alig várod, hogy elmenjen mellőled az a valaki, mert pontosan tudod, hogy ez az, amit nem akarsz sem megélni, sem megtapasztalni… Olyanok ezek a találkozások az életedben, mint a tűnő árnyak az éj sötétjében, csak némelyik nagyobb nyomot hagy, mint kellene, s az olykor fáj…
Egy kép a jövőből. Az út okozza… Nagy terem, sok emberrel, akiknek többségét ismered. Valami pulpituson állsz, beszélsz, kérdeznek, felelsz, és közben mosolyogsz. Mindig mosolyogsz… Ezer kérdés hangzik el, ezer válasszal… Lassan vége az estnek, amikor egy férfi emelkedik szólásra… Ismered, tudod ki, nem láttad egy ideje, s amikor láttad is, csak rövid időre keresztezte egymást az utatok… Olyan kérdést tesz fel, amitől eláll a szavad, pillanatra lebénulsz, magabiztosságod elszáll, mint egy pihe. Csak a nő marad a pulpituson, lecsupaszítva rangtól, címtől, tudástól és minden mástól… Csak a NŐ. Erre a kérdésre nem készültél, riadtan nézel körbe, szinte áll a levegő, s több száz kérdő pillantás szegeződik rád… Itt és most válaszolnod kell… Aztán lassan visszatér beléd az élet. Aki veled szemben áll, tudja, mit akar, és te is tudod…
Aztán feltűnnek a város fényei…
Fotó by Páll Jökull/internet/