.jpg?ph=8b00ed66c6)
Úton hazafelé
Amikor az ember rászánja magát, hogy gyalog indul el valahová, akkor mindig érdekes dolgok történnek vele. Nos, kivételesen kellemes, késő délutáni idő volt a fővárosban ma. A szokásos dugókat leszámítva, egészen normálisan folyt a város élete. Valami kósza ötlettől vezérelve, no meg attól, hogy nem messze lakom gyalogosan sem a korábbi megbeszélésem helyétől, így gyalog vágtam neki a hazaútnak. Milyen jól tettem! Azt ugyan nem mondhatom, hogy tiszta és friss levegőt szívott be a tüdőm, de legalább az egész napi ülés után a lábaim nem félbénán nyomták a gázpedált, mint máskor. Bár a környéken lévő feltúrások, útlezárások és jókora lyukak, terelések miatt a gázpedált sem kell nyomni: a kocsi a munkahelytől lendületből legurul a lakóhelyemig.
No, ennyi kitérő után érdemes visszatérni a gyaloglás témához. Ilyenkor bámulom a várost. Nem a „vidéki” kislány szemével nézem, hanem egy felnőtt nő szemével, és próbálom keresni benne a különlegeset, az egyedit, az egyszerit és megismételhetetlent. A közlekedési káosz semmiképpen sem az, hiszen naponta megtörténik, olykor többször is. Az épületek viszont csodásak. Gyakran bámulom őket, persze, néha nem ártana a lábam elé is nézni, mert a macskaköves utak egyenetlen felülete nem annyira kedvez a laposabb sarkú cipőnek sem, nemhogy a tűsarkúnak. Olykor szomorúan konstatálom, hogy szebbnél szebb épületek lesznek az enyészeté, mert sem karbantartani, sem felújítani nem tudják őket. Pedig szépek, sőt csodásak, s ha beszélni tudnának, bizonyára számtalan csodáról, vidám vagy szomorú eseményről számolnának be…
A legérdekesebbek azonban mindig az emberek. Gyalogosan számtalan fura szerzetbe botlok, s lépegetek tovább vidám mosollyal az arcomon. Persze, akadnak azért szívszorító pillanatok is jócskán. Ma például egy elegáns úriember jött velem szemben, messziről éppen úgy nézett ki, mint a ballonkabátos felügyelő. Közelebb érve ugyan láttam, hogy mégsem ő az, viszont könnyedén lóbálva az aktatáskáját, énekelgetett valamit, számomra azonosíthatatlan nyelven. Nem zavarta, hogy elmegyek mellette, nem vette vissza a hangját, s még percek múlva is hallottam, hogyan halkul a dal… Aztán jött mögöttem egy lány. Nem szokatlan, hogy valaki telefonál az utcán, no, de kérem szépen, olyan alpári stílusban, mint ahogyan ez a lány tette, még a falusi káromkodós kocsisnak is becsületére vált volna. Aztán egy kéregető koldus lépett elém, némi aprópénzért, élelemre − mondta… Ja, persze! A zsebében éppen akkor szólalt meg a mobiltelefon, s nem is volt rest előkapni a majdnem legújabb „almás” kütyüt. A legcukibb viszont az volt a mai sétában, hogy odalépett hozzám egy külföldi pár, kezükben Budapest térképével és egy fotós könyvvel a nevezetességekről, s angolul bagadozva, a képre mutogatva, azt akarták tudni, merre van a Parlament… Éppen szemben álltunk vele…
Az árnyoldalt majd máskor… Most jó kedvem van!