.jpg?ph=8b00ed66c6)
Vagyok valaki...
Ennek a mondatnak most három pontot tettem a végére, de akár egyetlen pontot is tehettem volna, vagy felkiáltó jelet, vagy akár kérdőjelet. Mindegyiknek más és más a jelentése. A tapasztalatom az, hogy igen ritka kivételtől eltekintve a legtöbb embernél ennek a mondatnak a végén kérdőjel van. Jó nagy! Miért is? Mert mindenki meg akar felelni valakinek, valaminek, valamilyen társadalmi elvárásnak, vagy csak szimplán olyan feltételekt szab a "valakinek lenni-vel" szemben, hogy soha nem fogja felismerni, hogy ő már valaki. Onnan fentről meg már nem tud visszajönni, hogy élvezze a tömjénezést, amit ez elmúlás után kaphat meg, mert mások pontosan tudták, hogy ő ki volt.
No, akkor vegyük csak sorba. Itt vagyunk mi, a nők, hölgyek, asszonyok, lányok. A mai emancipált - némelykor fenimista - modern korban mi is meg akarunk felelni valakinek. Még akkor is! Velem még azt tanították - megfelelve a kor társadalmi elvárásainak -, hogy feleljek meg a majdani férjem elvárásainak. És ugyan elégedjek meg egy jó állással, éljek a családomnak, vállaljak társadalmi szerepeket, de csak keveset, főzzek, mossak, takarítsak. Már akkor kilógtam a sorból. Nem tetszett ez a szerep, ami azóta persze jelentősen meg is változott, át is alakult. Bizonyos szempontból a mai nők másképpen élnek, de a másoknak való megfelelni vágyás még mindig megvan. Most ott tartunk, hogy minden nő szeretne valamit csinálni: az is egy szerep, ha valaki éppen a hagyományos háziasszonyi szerepet szeretné, ha az ő választása, és abban jól érzi magát, akkor ezzel nincs semmi gond. Az elvárásokkal van. Mások tanulnak, tovább lépnek, keresik a lehetőséget, kemény munkával ballagnak a "szamárlétrán". Azt már évtizedek óta tudjuk, hogy egy nőnek mindig kétszer annyit kell letenni az asztalra, hogy a "férfiak világában" is legyen valaki. Hoppá! Itt már jócskán akadnak társadalmi sztereotípiák! Ha pedig mégis sikerül, akkor még mindig vannak olyan szerepei - vállalt vagy kapott -, amelyknek meg kell, meg akar felelni. Sőt, bizonyítani akar! Tudom magamról. Végigcsináltam. És mégsem vagyok senki...gondolom én, és gondolja más is. Ha már itt tartunk, mitől vagyunk valakik? Majd akkor leszek valaki, ha az anyukám megdícsér, ha az apukám mosolyogva bólogat, hogy ez az kislányom..., ha majd lesz egy férjem, aki felnéz rám, ha majd lesz gyerekem, aki anyunak szólít, ha majd.... ha majd...és ebből olyan sok van mindannyiunk életében. Aztán amikor elérjük az éppen soron következő "ha majd-ot", akkor találunk megint egyet, ami miatt még mindig nem vagyunk a saját magunk szemében senkik. Közben persze alig vesszük észre, hogy a világ egészen másképpen néz ránk...csak ki kellene nyitni a szemünket.
A férfiak sem jobbak, nekik is megvannak a magunk "ha majd"-jaik. Lehet, még több is, mint nekünk nőknek. Elérhetnek bármit, de csak akkor nyilatkoznak magukról kedvezően...ha majd lesz egy gyünyörű feleségük, házuk, menő kocsijuk, ezerféle kütyüjük, mert azok nélkül nem élet az élet...ha lesz menő órájuk, ha divatos helyre mennek nyaralni..., ha ilyen-olyan klubank, szervezetnek a tagjai, ha ott vannak mindenhol, ahol a többi hasonszőrű is megmutatja magát. Hááááát igen!!! A tükörből egy jóképű macsó néz vissza rájuk, de vajon láttuk már őket akkor is, amikor este tízkor még az íróasztal mellett ülnek, fejüket a kezükbe hajtva azon törik a fejüket, hogy kicsodák is valójában...merthogy nem így akarnak élni, nem ezt akarják csinálni....De még menni kell, mert ez sincs meg, az sincs meg, még ilyen címet nem kapott meg és még nincs rajta minden protokoll a listán... Úgy zsebeli be a dícséreteket, jó szavakat, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben belül legalább annyira örül, mint egy kisgyerek a legújabb játékának...S amikor megint csak magára marad, akkor eltűnik az a lepel, marad a kétkedés, a döntések megkérdőjelezése... s az egész élete nem lesz más csupán csak egy nagy-nagy kérdőjel ennek a mondatnak a végén: vagyok valaki?
Azt gondolom, ideje lenne egy kicsit mélyebbre menni. Leereszkedni arra a szintre, ahol mélyen eldugva van valami, amit ÖNBECSÜLÉS-nek hívnak. Talán nem ártana megismerkedni vele, egy kicsit többet tudni róla...Számba-szerbe venni, amit tettünk, amit elértünk, s tisztelni magunkat azért a bátorságért, hogy mindezt fel is mertük vállalni.
Van az a mondás, hogy az vagy, amit gondolsz magadról. Örök igazság. Mint ahogyan az a mondás is, hogy becsüld meg önmagad, hogy mások is becsülhessenek....