.jpg?ph=8b00ed66c6)
Valami szép...
Ezzel a fél mondattal a fejemben ébredtem ma reggel. Valami szép... Mi is a szép? Ki, mit tart annak? Ki, mire mondja, hogy szép? Azt gondolom, hogy a szépség egy igen szubjektív kategória, mindenki saját ízlése szerint tart valamit szépnek, csúnyának, kedvesnek, bohókásnak, vidámnak, szomorúnak, baromi rondának, és a sort lehetne sorolni a végtelenségig. A másik igazán nagy kérdés, mitől szép valami, valaki? Milyen külső jegyekkel kell bírnia, hogy szépnek tartsuk, s mennyire kell megismernünk a belső tulajdonságait, hogy a külseje ellenére szépnek tartsuk? Ebben a témakörben egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Ha bárkinek felteszem ezt a kérdést, nem találok két olyan embert, aki azonos módon válaszol, akinek ugyanaz a szép, a kedves, a bájos vagy éppen a csúnyácska, ronda, undorító. Minden nő másfajta férfit tart jóképűnek és minden férfi másféle nőt tart szépnek. S ez is így van jól.
Sokszor elnézem a tájat, amelyen keresztül utazom. Mindig találok benne valamit, ami megragadja a figyelmemet, ha mást nem, hát a zöldellő mezőt, a rügyező fákat, a fehér vagy rózsaszín virágokkal borított útszéli bokrokat, a mezőn békésen legelésző őzeket, a távolban ugrándozó, olykor fülüket hegyező nyulakat. A városban is mindig akad valami... A betonrengeteg házai között megbúvó kis parkok, ahol már virágok nyílnak, árvácskák, jácintok, tulipánok, a fák is bontogatják leveleiket, a Nap is próbálkozik, hogy egy-egy aprócska, meleget hozó sugárnyaláb belopózzon a szürke házak közé. Ó, és persze a házak! Némelyik az én szememben nagyon ronda, agyon is csapnám az építészt, aki megtervezte, a másikon viszont ámulok-bámulok, nézem az íves, díszes ablakokat, a hatalmas, tiszteletet parancsoló bejárati ajtókat, s furamód azt képzelem, hogy valami titkot rejtenek, valami csodát belül, amit csak azok láthatnak, akik ott élnek...
Az emberek pedig sokfélék. Hála a jó égnek! Milyen unalmas is lenne, ha mindenki egyforma lenne! Vajon az emberekben mit tartunk szépnek? Ha ránézünk valakire, első látásra eldöntjük, hogy szimpatikus vagy sem, ha pedig még beszédbe is elegyedünk vele, akkor már pontosan tudjuk néhány mondat után is, hogy szívesen váltunk vele még pár szót, esetleg máskor is, vagy alig várjuk, hogy végre megszabaduljunk tőle... Gyakran nézem az embereket az utcán, nem a szépségük, csúnyaságuk érdekel... Sokkal inkább a közönyük, ahogyan az élethez állnak. Nem látok reggel mosolygó arcokat, persze, nap közben sem, nem látok vidáman csillogó szemeket, látok viszont hajlott háttal, lesütött szemekkel rohanó, ideges, rezignált, kapkodó, gyerekeket ráncigáló embereket... Szomorú. Itt a tavasz! Erőt, vidámságot kellene hoznia, felszabadultságot... Valami szépet!