Varázslat

2017.04.23 10:42

Megint reggel van. Lassan nyitogatom a szemem. Furcsát álmodtam, varázslatosat, vagy magát a varázslatot. Most úgy érzem még a varázslat és az ébrenlét határán libegek. Az előbbi visszahúz, de a Nap a szemembe süt, hunyorgok, s már nem tudok visszalépni abba a világba.

Végleg felébredtem. Álmodtam? Annyira valóságosnak tűnt…

Egy másik világban jártam.  Zöld lankák, lombos erdők, kis faház ez erdő szélén, virágoskert, színes és illatozó virágokkal, kellemes langyos tavaszi széllel.  Múlt század vagy sokkal előbbi kor, netán egy egészen másik világ… Nem tudom. Sólyom szárnyalt fent az égen, egy kutya vidáman ügetett mellettem, hátam mögött egy pej baktatott. Csend vett körül, a vibráló tavasznak mégis ezer neszét hallottam.  A sólyom lecsapott valahol, a kutya csaholva elrohant egy szemtelen kis tapsifüles után, a ló pedig megállt a közeli tisztáson, lustán legelészett arra várva, hátha kedvet kapok egy vágtához. Andalogtam, élveztem a napot, a friss levegőt, az illatokat, a madarak énekét, a természet nyugalmát.

Az ösvény a közeli dombra vezetett. Egyik oldalon virágzó bokrok szegélyezték, másik oldalon derékig érő fű nőtt. A domb tetején néhány kő árválkodott. A Stonehenge jutott eszembe a jókora köveivel, bár ezek a kövek jóval kisebbek voltak, s nem alkottak igazi kört. Leültem az egyikre, nézetem a lankás, erdős dombokat, a dombok mögött kimagasló templomok tornyát, távoli kis falvakat. Csak bámultam a zöld tájat, a kék eget, a távolabb egyre pirosló pipacsmezőket. Szeretem ezt az időt, ezt a helyet, nyugalmat áraszt, békességet és van benne valami különleges, valami földöntúli, ami arra késztet, hogy engedjem a gondolataimat szárnyalni, repülni, cikázni… Bár követni nem tudom őket. Ezernyi dolog villant fel bennem. Aztán mintha elfogytak volna, a fejemben is csend lett. Csak az érzések maradtak bennem. Kellemes, vidám, elégedett hangulat.

 A sólyom elejtette a zsákmányt, elégedetten telepszik le mellém. A kutya is feladta a nyúl utáni hajtóvadászatot, nyelvét lógatva ül a lában elé. A ló csak halkan prüsszög, talán az orrába szállt egy a levegőben kavargó pihe. Közvetlenül a vállam mellett áll meg. Orrával bök egyet rajtam, jelezve, hogy megérkezett. Együtt bámuljuk tovább a vidéket…

Eltelt nap, már csak az utolsó sugarait látjuk. A sólyom szárnyra kap, eltűnik a magasban.  A ló csendben fordul meg, majd ügetve elszalad. A kutya rám néz a nagy barna szemével, mintha azt kérdezné: „Te meddig akarsz itt maradni?” Megsimogatom a buksi fejét: „Örökre” – gondolom… S aztán már csak arra eszmélek, hogy egyedül vagyok. Se lankás dombok, se virágok, se illatok, se rikoltó madarak nem vesznek körül. Eltűnt a sólyom, a ló és kutya és a jókora kődarab is…

Hol vagyok? Ködös szürkeség vesz körül, hideg, nyirkos és átható… Aztán hallhatóvá válik a lárma, fülsüketítő, idegesítő és fájdalmas.  Lassan láthatóvá válnak az emberek is, görnyedt háttal, mosolytalan arccal, lélektelenül, közönyösen bolyonganak, ténferegnek ebben a világban.

Visszamennék a varázslatba…