.jpg?ph=8b00ed66c6)
Világgá ment az ihlet...
Valahol, valamikor a nagy utam közepette elhagytam azt a valamit, ami folyton folyvást fent tartotta bennem a késztetést, hogy írjak valami jót, valami szépet, valami okosat, valami tanulságosat…
Leültem én a gép elé, bámultam a billentyűket, mint máskor, hogy csak jön valami, csak kiszalad egy szó, egy fél mondat, talán majd egy egész is a kezemből. De a kezem csak állt tétován egy-egy betű felett, nem koppant a billentyű. Elgondolkodtam kicsit. Mi történt, hiszen ez máskor olyan gyorsan megy? Sokszor hibásan is gépelek, mert a gondolat gyorsabban jön, mint ahogyan a kezem ütni tudja a betűket. Persze, a gondolat szárnyal, repül, suhan, a kezem meg, nos, kicsit néha nehézkes, ügyetlen vagy éppen kapkodó…
Most is csak sután követi a gondolatokat… Miről is írjak így, karácsony előtt. Hangolódnom kellene az ünnepre, de valamiért nem érzem az illatokat még, nem érzem az ízeket, nem hallom a dalokat, a szánok csilingelését. Sokat várok? Nem kell még jönniük a süteményillatú napoknak? Csak fényeket látok, de az most valamiért még nem elég…
A süteményekről a mennyei karácsonyi ízek jutnak eszembe, az Élet ízei. Tényleg! Hányféle jelzővel is illetjük az Életet? Sokkal, s ott vannak az „ízes” jelzők is. Keserű az Élet – mondjuk, ha valami nem stimmel benne, ha küzdéssel vannak tele a napjaink. No, ebből akad mostanság éppen elég. Lehangoló. Néha sótlannak is nevezzük. Hogy akkor milyen is valójában? Olyan „ízetlen”, mint az étel, ha sótlan, vagyis nincs benne semmi, sem küzdés, sem vidámság. Nekem ez az „elvagyok” kategóriát jelenti. Ez sem az igazi. Tunyaságot, tespedést hoz.
Az Élet íze édes. Ezt megmondták már 1960-ban is, amikor elkészült az „Édes élet” /La Dolce Vita/ című film, Marcello Mastroiannival és Anita Ekberggel. Fellini film. Szeretem ma is.
Ja, hogy hiába mondták meg, nem érezzük? Nos, akkor talán olykor-olykor a saját ízlelő bimbóinkkal van a baj. Mert az Élet tényleg édes, csak nem vesszük észre, elmegyünk mellette, vagy ő rohan el mellettünk, míg mi azon gondolkozunk, merre is van előre, és hogy milyen íze is van most éppen…
Talán a karácsony majd megállítja egy kicsit ezt a rohanást. Lesz idő lenyugodni, észrevenni a szépet, a jót, a kedveset, a szeretnivalót, az Élet szebbik oldalát. S talán tudunk valamit átmenteni belőle jövőre is, hogy míg a hideg napok el nem múlnak, addig is maradjon valami melegség a szívünkben…
Most ennyire futotta.
A gondolataim most csak bandukoltak, és kerülő utakat keresve jutottak el az ujjamig.
Talán majd holnap…Tudjátok! Nem lehet sokáig világgá lenni!