Vonat

2014.05.15 08:32

Csak álltam és néztem. Mekkora, hosszú, fekete kígyó ez! Erre fogunk felszállni? Hová visz, meddig megy? És miért ilyen nagy? Akkor még nagy, fekete gőzmozdony húzta, fehér füst szállt ki belőle – legalább is akkor füstnek hittem. Amikor elindult, hangosan fütyült, aztán zakatolt, ütemesen, libegett-billegett a vágányon. A kocsiban fapadok voltak. Persze, nem utaztunk messzire, de nekem a Nagyléta-Debrecen távolság a világot jelentette akkor.  Bámultam az ablakon keresztül az elsuhanó tájat, élveztem a csodát. Hatéves voltam.

Később már tudtam, mi az a vonat, melyiken utaznak emberek és melyek szállítanak valami árut. A nővéremmel gyakran szórakoztunk azzal, hogy a vasúti átjáró sorompójánál, a buszban, vagy a kocsiban várakozva, hogy megszámoltuk hány kocsiból is áll a „tehervonat kígyó”. Mindig kígyónak neveztük. S nagyon élveztük, amikor egy 50-60 kocsiból álló szerelvény suhant el mellettünk.

Most rendszeresen utazom vonaton. Hosszabb-rövidebb távolságokon. Nem feketék, nem koszosak, kényelmesek, tiszták, s bár már nem is annyira, mint régen, de még mindig zakatolnak.  

A vonattal nem lehet bolyongani, mert mindig határozott cél felé tart és kötött pályán. Elképzeltem, milyen jó is lenne néha felszállni egy olyan vonatra, amely arra megy, amerre én akarom. Hosszan tekereg a sok vasúti kocsi, kígyózik a tájakon, városokon, országokon át. Néha-néha megáll, emberek szállnak le róla, és emberek szállnak fel rá. Aztán zakatol tovább némi nosztalgiát, múltidézést hozva magával. Persze, ez csak a képzeletemben létezik…

Tulajdonképpen a te életed, az én életem is egyfajta vonat. Indult valahonnan, mert megszülettél, és tart valahová, mert valamiért itt vagy ezen a Földön. Az egyetlen dolog, amit nem tehetsz meg: nem szállhatsz ki belőle úgy, mint egy hagyományos szerelvényből. Ez egy olyan vonat, amelyre, ha egyszer felszálltál, már nem tudsz leszállni, csak dolgod végeztével. Akkor viszont ez a vonat magától letesz. Addig pedig hol sebesen halad, hol lassan zötykölődik, hol álldogál egy kicsit egy-egy állomáson, aztán újra nekilódul és csendesen vagy zajosan siklik, halad tovább. Érdekes, a pályája nem kötött, mert a döntéseink határozzák meg az irányt, a kanyarokat, a kitérőket, a tévutakat és persze az „állomásokat” is. Ez a vonat nem fekete, mint a kislánykorom régi vonatai. Színes, és a színek olykor váltakoznak: hol világosabbak, hol sötétebbek, attól függően, hogy az életed vonata éppen milyen úton halad, milyen állomásra ért: zöld mezőn, virágos réten jár, vagy sötét erdőben, zord hegyek és sziklák között araszolgat… Vannak emberek, akik néhány állomást hagynak el csupán, mert így döntöttek, mert ezt választották. Másoknak több is juthat, mert ők pedig úgy döntöttek, azt választották. Az állomások is hol fényesen ragyognak, hol pedig elvesznek a tompa, szürkés ködben…

Képzeld el az Életet egy hatalmas univerzumban, ahol milliónyi vonat közlekedik. Némelyik színes, másik fekete, némelyik vidám, boldog, a másik szomorú, tragikus… De mind ott vannak, napról napra haladnak, nyílegyenesen, kanyarogva, olykor visszatérve ugyanarra a vágányra, máskor jókora kerülőket téve… Ott vannak, és újabbak jönnek…

Ez az Élet, ezek Sorsok, s olyan az egész, mintha megannyi „sorskígyó” kavarogna egy hatalmas világban, olykor keresztezve egymás útját, máskor együtt időzve el egy állomáson…