Vonzás...

2013.11.01 08:27

Ragyogó áprilisi idő volt. Emmynek nagyon sok dolga volt még, pedig nagyon szívesen sétált volna egyet a téren. Eljátszott a gondolattal, hogy esetleg kimegy a kedvenc helyére, a közeli tóhoz, kilép a tűsarkúból, s csak úgy harisnyásan élvezi a sarjadzó tavaszi fűszálak hajladozását a talpa alatt. Ez így nagyjából álom is maradt, mert amint belenézett a naptárjába, tudta, hogy még közel sincs vége ennek a napnak. Nagyon sóhajtva rogyott vissza a székére, hogy még néhány fontos telefonhívást lebonyolítson, aztán elmenjen arra az interjúra, aminek a leszervezéséhez egy asszisztens és legalább két hét kellett.

– Gréta!!! – szólt ki az asszisztensének. – Hányra kell mennem?

– Ötre! – jött a válasz, akkor lesz az irodájában.

– Most jobban örültem volna, ha ez kimarad ebből a napból. Hosszú lesz, és már úgy érzem magam, mint egy agymosott – kesergett Emmy. – Na, mindegy, legalább ez is készen lesz.

– Hosszú időbe telt leszervezni, úgyhogy ne mondd le, kérlek – lépett be Gréta Emmy szobájába. – A cégvezető miattad megy be a városi irodájába, egyébként nem itt dolgozik, te is tudod.

– Jó, jó. Tudom, persze és fontos is – Emmynek már semmi kedve nem volt ehhez a naphoz. A szabadba vágyott, csendre főként, de szerkesztőként nem engedhette meg a lazítást, pláne lapzárta előtt három nappal. Marad a munka. Annak legalább tudott örülni, hogy amíg elsétál a kocsijáig, élvezheti a napsütést. – Mentem. Reggel kilenc előtt nem jövök… − lépett ki az ajtón.

Az irodája a belváros főterén álló irodaház második emeletén volt. Kellemes hangulatú, modern irodában dolgozott. Szerette. Sokszor késő éjszakáig bent volt, szívesen dolgozott ott, különösen, mióta egyedül élt. Csendes környezetben lakott, éppen annyira távol a városhoz, hogy ne legyen zaj és szmog körülötte, de éppen annyira közel, hogy rövid időn belül bejusson a munkahelyére. Félúton a kedvenc tava és a város között. Szeretett ott lakni, a házat is szerette. Lassan két éve él már ott, a gyerekei felnőttek, kirepültek, ő pedig mindenképpen változtatni akart a környezetén. Annak is ideje volt már.

Egy kis település északi részén állt a háza. Egyik oldalon az erdő határolta, másikon egy ligetes, rétes terület, ahol a kutyája imádott rohangálni. Emmy is szeretett ott sétálni. Senki nem zavarta, ilyenkor jutottak eszébe a legjobb gondolatok, a legszebb történetek, és a legjobb ötletek.

Most viszont egy nagy interjúra kellett koncentrálnia. Gyakorlatilag mindent tudott már a cégről, inkább csak a cégvezető véleményét, gondolatait akarta hallani. Szerette a sikeres embereket, különösen, ha értelmes és követendő példaként állíthatta őket mások elé. Sokszor készített olyan interjúkat, amelyekben mások számára is útmutatóként szolgáló gondolatokat fogalmazott meg. Persze, néha nagyot csalódott, s azt is tudni kellett úgy tálalni, mintha értékes információkat kapott volna. No, ezt utálta a legjobban, valakivel interjút készíteni csak azért, hogy benne legyen az újságban. Ez viszont most egészen más. Egy külhonban is sikeresen működő cég sikeres vezetőjéről volt szó. Értelmes, okos és kiváló példa, amit és ahogyan tesz, ahogyan a céget vezeti.

Találkoztak már. Először évekkel ezelőtt, amikor még kezdő újságíróként elküldték egy sajtótájékoztatóra, ahol a minőségügyi rendszerek bevezetéséről volt szó. Akkor még egy mukkot sem értett az egészből. Ma pedig már szakértőnek számít. Jószerivel nem is emlékezett a két cégvezetőre, akik akkor ott voltak, csak arra, hogy ketten voltak. A mostani interjú ötlete pedig annak kapcsán merült fel, hogy március elején – több más cégvezető társaságában – egy gazdasági évnyitó rendezvényen vettek részt. Az gazdasági egyesület elnöke szerint igazán értékes anyag készülhet vele.

Emmy rég nem látta. Viszont a rendezvényt követő fogadáson egy asztalnál ebédeltek. Az elnök hamar ott hagyta őket, ők pedig még félórát beszélgettek legalább. A fővárosból hazafelé vezető hosszú úton, azon gondolkozott, hogy szinte semmit sem tud erről a férfiról. Emmy nem is gondolta, hogy hamar viszontlátja a férfit, de két héttel később egy újabb rendezvényen futottak össze. Ismét egy asztalnál ültek és sokat beszélgettek. Kellemes társaságnak bizonyult, s Emmy élvezte a társalgást.

Aztán visszatért a munkájához, de többször eszébe jutott a férfi. Végül is ez elnök sürgette az interjút, s miután ő nem érte el, Grétára bízta az időpont egyeztetést.

Már kezdett hűvösödni, mégiscsak kora tavaszi késő délután van. A kocsija egész nap a napon állt, így orrba csapta a meleg, amikor kinyitotta az ajtaját. Gyorsan leengedte az ablakokat, kiszellőztette. Pár kilométert kell megtennie, de ahogyan körbenézett, megállapította, hogy késni fog. A délután csúcsforgalomban csak araszolgatott a kocsisor, ennek ellenére meglepően gyorsan eljutott a célig. Nem késett el, sőt várnia kellett, mert a cégvezető még egy megbeszélésen volt. Emmy a tárgyalóban várt Daniel Adamsonra, aki pár perc múlva érkezett, a bocsánatát kérve a késésért. Nem szokása másokat megváratni. Még azért is elnézést kért, amiért csak ilyen késő délutánra tudott időpontot adni az interjúra.

Miután az utóbbi hetekben többször is találkoztak, a beszélgetés könnyen indult. Emmy a szokásos profizmusával irányítva azt, minden kérdésére választ kapott. Érezte, hogy jó anyag lesz, hosszú, de jó, nem érdemes semmit sem kihagyni belőle. Aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy már rég nem az üzletről beszélgetnek, hanem a szabad időről, családról, gyerekekről és csupa olyasmiről, ami egyébként nem szokott téma lenni egy interjún. Ez Emmy magánügye.

Szürkület lett. Emmy ránézett a telefonjára. Csaknem két órája beszélgetnek. Gyorsan megköszönte a beszélgetést és elköszönt. A férfi nem hagyta gyorsan eltűnni, az autójáig kísérte, s közben megbeszélték, hogy a nő mikorra készíti el az anyagot, s hogyan fotóznak majd. Újabb tíz percet beszélgettek az autónál.

– Nem egy nőies autót vezet – jegyezte meg Adamson, amikor meglátta Emmy autóját. A nő nem szerette sem a „nőies” autókat, sem a „nőies” színeket. Egy fekete BMW-vel járt.

– Szeretem – nyitotta ki az ajtót a nő. – Biztonságban érzem benne magam. Viszlát! – ült be az autójába. Azt még látta a visszapillantóból, hogy a férfi egy ideig még ott állt, ahol hagyta.

Útközben hazafelé azon gondolkodott, hogyan is jutottak el azokhoz a témákhoz, amelyekről az interjú vége felé beszélgettek. Ő nem szokott a magánéletéről beszélni, most mégis megtette. A gyerekeiről sem szokott, bár végtelenül büszke volt mindkettőjükre. Arról sem szokott beszélni, hogy egyedül él, mert évekkel ezelőtt egy szörnyű baleset következtében elveszítette a férjét. Mikor fordult meg a beszélgetés? Nem emlékezett rá, csak azt, hogy az utolsó félóra, vagy maga sem tudja mennyi volt, egészen másról szólt. Fura érzése támadt, amolyan sejtelem féle.

Sötét lett, mire hazaért. Kutyája, egy vizsla és német juhász keverék, kitörő örömmel fogadta. Egyrészt örült, hogy hazajött a gazdi, másrészt annak, hogy hamarosan megtelik a tálkája mindenféle kutyáknak való finomsággal. Imádták egymást. Ronny ugrándozott, sokszor „kertészkedett”, amit Emmy azért nem díjazott annyira. Utálta a lyukakat gereblyézni. De azért jókat tudtak játszani, kergetőzni a közeli ligetben.

Most Emmy nem díjazta a kitörő örömöt, szívesebben vette volna, ha Ronny nem ugrándozik. Gyorsan enni adott neki, aztán kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. Kongott. Kutyakaja mindig van, emberkaja ritkán. Általában a városban eszik, és sokszor elfelejt magának bevásárolni. Csak olyankor tölti fel a hűtőt, amikor a gyerekei itthon vannak. Az pedig igazán ritka és ünnepi alkalom.

Bekapcsolta a tévét. Csak, hogy legyen valami zaj, de különösen nem érdekelte. Máshol járt az esze. A férfi jutott eszébe. Magas, őszes, hátrasimított hajjal, furcsa zöldes szemmel, elegánsan, mintha egy divatlapból lépett volna ki. Makulátlan volt az öltönye, a nyakkendője még este hétkor is. És az a beszélgetés! Továbbra sem értette saját magát. S persze a férfit sem, hiszen ő is beszélt mindenről, nyaralásról, gyerekekről… Volt valami a szemében, amivel Emmy egyelőre nem tudott mit kezdeni. Minden esetre azt megállapította, hogy nagyon jól néz ki, férfias, végtelenül udvarias és kedves… Ezekkel a gondolatokkal feküdt le éjjel tizenegykor.

Az éjszakája nyugtalanul telt. Furcsákat álmodott, az álmaiban ott volt a férfi, a volt férje és még néhány olyan ismerős, akinek semmi keresnivalója nem lett volna az álmaiban. Felébredt az éjszaka közepén, aztán megpróbált újra elaludni, nem sikerült. A férfi körül forogtak a gondolatai. Egy pillanatnyi elmezavarában eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha… Aztán elhessegette a gondolatot és megpróbálta felidézni azt a férfit, akihez még egy vékonyka szál kötötte. Majdnem egy éve voltak együtt már, amikor elkezdődtek a bajok… Nem, nem, az éjszaka közepén nem akar erre gondolni mégsem! Most hadiállapot van, inkább arra gondol, ami kellemes. Vincenttel majd holnap törődik. Most nem, inkább a kellemesre sikeredett beszélgetést idézi fel újra. Ezzel a gondolattal aludt el újra.

Reggel kávéillatra ébredt. Azonnal magához tért. De már hallotta is a tálcára rakódó csészék hangját. Vincent van a konyhában. Megvárta a kávét.

– Jó reggelt! Hogy aludtál? – lépett be a férfi. – Az este későn értem haza, már nem akartalak csörögni. Gondoltam, hogy sokáig dolgozol.   

Ez olyan magyarázatfélének is hangzott, miért is nem kereste a nőt előző nap. Korábban napi öt telefon, húsz percen át, a semmiről. Emmy ettől akadt ki. És persze mástól is.

– Szia! Valóban későn végeztem – Emmy felült az ágyban, kezébe vette a csészét. Forró volt a kávé, ahogyan szerette. – Hány óra van? – kérdezte két korty között.

– Nyolc lesz pár perc múlva. Dolgom van a városban, aztán ebédelünk együtt? – kérdezte a férfi.

 – Igen, beszélnünk is kell – bólintott a nő. – Tudod, már mondtam a múlt héten is.

– Tudom – bólintott a férfi. – A múlt heti események nagyon bennem vannak – a szemében szomorúság villant.

– Vincent, ezt már megbeszéltük. Túlreagáltál valamit, ami meg sem történt. Nem magyarázkodok többet – jelentette ki Emmy, miközben kimászott az ágyból. Maga sem tudta sokszor, hogy nevessen vagy sírjon a történteken. Valaki felhívta Vincentet, hogy egy autó áll Emmy háza előtt, percre pontosan megmondta, mikor érkezett az illető és mikor ment el. Mintha csak egy távcsővel figyelte volna az asszonyt. Azt is elmondta, hogy ezt az autót már többször is látta itt, olyankor, amikor a Vincent nem volt ott. Emmy korábban már beszélt arról a másik férfiról, Vincent akkor is botrányt rendezett, bár akkor sem volt miért. A nő akkor döntött úgy, hogy nem beszél többet régi barátjáról, akivel hosszú éveken keresztül együtt dolgozott, mert gépkocsivezetőként ő hozta-vitte mindenhová. Azon nem volt mit magyarázni, ha régi barátja beugrott hozzá egy kávéra. Emmyt dühítette Vincent értetlensége, miszerint miért éppen most lenne közöttük valami, ha az elmúlt tizenöt évben nem volt. Hatalmas vita keveredett belőle, Vincent sértődötten elrohant, azzal fenyegette Emmyt, hogy kárt tesz magában… Ő pedig csak annyit mondott, „ha így gondolod jónak, akkor tedd!”.

Egy hét múlva Vincent visszajött, hogy bocsánatot kérjen, de Emmyben eltörött valami, az ilyesmit pedig nem lehet megragasztani. Azóta tartott ez a hadiállapot féle. És ez a reggeli kávé sem tette jobbá a helyzetet.

Emmy délelőtt megírta az anyagot, Gréta megszervezte a fotózást.

− Adamson helyszíni fotózást kért, és azt, hogy menj te is. Megoldható? – állt meg az iroda ajtóban.

– Mikor? – Emmy fel sem nézett.

– Ma délután kettőkor, helyi idő szerint – jött a válasz.

– Nem, Vincenttel ebédelek, és nem végzünk addig. Muszáj vele beszélnem. Ezt most nem mondhatom le – mondta olyan hangsúllyal, amiből még Gréta is megértette, hogy szívesen tenné, de nem teheti. – Egyébként sem kellek én egy fotózáshoz. Az anyagot átküldtem. Majd telefonon és mailen egyeztetjük. Kérlek, mondd meg, hogy nem tudok menni más elfoglaltságom miatt – ezt már csak azért tette hozzá, hogy élét vegye az előbbi hangsúlynak.

Gréta bólintott. Ugyan nem sokat tudott főnökasszonya magánéletéről, de az pont elég volt ahhoz, hogy azt tegye, amit az asszony kér. Egyébként is szerette, jobb főnököt nem is kívánhatott volna magának. Emmy Williams-szel mindenki szeretett együtt dolgozni. A nő kedves volt, de határozott, rugalmas, hatékony és nagyon emberi. Mástól is csupán ennyit várt el.

Emmy éppen szedelőzködött, amikor megszólalt a mobilja.

– Üdvözlöm Emmy, sajnálattal hallom, hogy nem tud ma átjönni hozzám a fotóssal. Arra gondoltam, hogy közösen döntsük el, milyen fotó készüljön – mondta egy kellemes bariton hang. Emmy azonnal felismerte Daniel Adamson hangját. Meglepetésében alig bírt megszólalni.

– Igazán kedves, de már előre leszervezett programom van, és nem végzek időben, így nem tudok a fotóssal menni – mondta, holott most szívesebben tartott volna a fotóssal. 

– Nos, akkor talán majd egy másik alkalommal. A cikket átnézem és visszaküldöm e-mailben. Ha kérhetem, a fotót is szeretném látni, mielőtt megjelenik.

– Természetesen, azt is átküldöm önnek. Válassza majd ki, melyiket szeretné látni, és jelezze!  

Bár szívesen beszélgetett volna még, mennie kellett.

Vincent már várta. Egy csokor rózsa volt mellette. Emmy nem tudta, mit tegyen. A férfi kedves volt és bűnbánó, és mindent megígért. Az asszony pedig elkövette azt a hibát, hogy ismét hitt neki. Kezdődött minden elölről, vagy folytatódott, maga sem tudta. A következő két hét viszonylag nyugalomban telt. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Emmynek egy háromnapos konferenciára kell utaznia, határon túlra, egy háromszáz kilométerre lévő városba. Akkor jött a sok-sok kifogás, miért is nem kellene Emmynek oda elmennie. Az asszonynak nem volt választása, mert a gazdasági társulás elnöke kérte meg, hogy vegyen részt a rendezvénysorozaton, amelyet hat alkalommal, Európa hat különböző városában rendeznek meg ugyanazokkal a résztvevőkkel. Emmynek gazdasági és kommunikációs szakemberként is sok információt adhatott a rendezvény, nem beszélve az új kapcsolatokról. Elfogadta a felkérést, sőt talán örült is, hogy egy kicsit kimozdulhat a városból. Vincent nem volt felhőtlenül boldog.

Aztán kirobbant egy vita egy koncert miatt, amelyre Emmy kapott két jegyet. A férfi nem akart elmenni, és azt sem nézte jó szemmel, ha a nő elmegy, holott pontosan tudta, hogy az énekes a kedvence.

Közben az idő tovább melegedett, Emmy pedig egyre többet vágyott ki a ligetbe vagy a tó partjára. Sétálni, gondolkodni, a kutyával játszani. Egyik délután éppen szabadjára engedte Ronnyt, amikor megcsörrent a mobilja. Daniel Adamson neve villogott a kijelzőn.

– Nem zavarom, kedves Emmy? – kérdezte köszönés helyett.

– Éppen most engedtem szélnek a kutyámat, egy ideig eltart, amíg újra figyelmet vár tőlem – mondta a nő mosolyogva. – Miben segíthetek?

– Tulajdonképpen van egy ötletem az újságjához, azt szeretném megbeszélni önnel – jött a válasz.

– Hallgatom!

– Ha lehet, inkább személyesen tenném! – mondta a férfi. – Tudunk egy időpontot megbeszélni?

– Természetesen, tudunk, de a hétre már nem, és a jövő hét elején sem vagyok hétfőn és kedden. Konferenciára utazom – mondta Emmy.

– Konferenciára? Hová utazik kedves Emmy? – érdeklődött a férfi.

– Kolozsvárra megyek és kis- és középvállalkozásoknak szóló konferencia sorozat első állomására…

− Ön is? Én is ott leszek – meglepetés volt a férfi hangjában.

– Akkor, ha gondolja, ott is megbeszélhetjük. Biztosan találunk olyan időpontot, amikor le tudunk ülni egy rövid időre – ajánlotta a nő.

– Rendben, akkor találkozunk vasárnap reggel Kolozsváron – köszönt el a férfi.

Emmy egy ideig még a telefont bámulta. Mit nem lehet megbeszélni telefonon? Mi olyan fontos, hogy személyesen beszéljék meg? Végül is, mindegy, ha már úgyis ott lesz. Aztán másképpen gondolt a férfira, ahogyan már korábban is, most is felvetődött benne egy gondolat: mi lenne ha… Nem folytathatta, mert Ronny elemi erővel rontott rá… Nagyot esett a hatalmas szeretettől, de kacagva kaparta le magáról az ebet, az meg túláradó szeretetében alaposan körbenyalta Emmy arcát. Kutyanyáltól csöpögve ment be a lakásba. Közben Vincent is megérkezett. Főztek, közben az asszony beszámolt a napjáról és elmondta, hogy szombaton délután elutazik, mert nem akar vasárnap hajnalban kelni. A férfi kelletlenül vette tudomásul.

Gyorsan eltelt az a pár nap. Ragyogó tavaszi idő lett május közepére. Hétágra sütött a nap, Emmy pedig élvezte a meleget. Hosszú volt a tél, már nagyon utálta a végét. Pénteken találkoztak Vincenttel, a férfi szombaton reggel elment, Emmy pedig délután kettő körül indult útnak. Még látni akarta a hegyeket, élvezni az átkelést a Királyhágón, gyönyörködni az elé táruló tájban. Jól ismerte és szerette is a vidéket nagyon.  Közben kétszer is beszélt Vincenttel. Nem volt nyugodt a férfi miatt. A beszélgetések után mindinkább arra a következtetésre jutott, hogy, ha hazajön, véget vet ennek az egésznek, nincs már értelme. Már nem tesz hozzá semmit az életéhez, inkább csak elvesz, leszívja az energiáit.

És ott van az a másik férfi. Tetszik neki, ezt mindenképpen bevallhatja magának. De nagyon sok szempontból a férfi az ő szemében erősen hátrányos helyzetűnek számít, feleség, öt gyerek… Ez pont elég indok Emmynek arra, hogy messze elkerülje. Másrészt viszont nagyon kedveli a társaságát. Na, mindegy, ezen még ráér törni a fejét… Időközben odaért a Királyhágóhoz. Kiszállt a kocsiból, a korláthoz ment és bámulta a tájat egy ideig. Aztán vett egy mititei-t – vagy miccset – nem tudta, hogy mondják, de finom volt, szerette. Beült a kocsiba és meg sem állt a szállodáig.

Későn ért oda. A Hotel Carpathia a város déli oldalán, a domboldalon állt. Régi kastély, felújítva, hatalmas parkkal. Csak remélni tudta, hogy lesz alkalma megnézni és sétálni egyet nap közben. Elfoglalta a szobáját. A parkra nézett, bár este nem sok mindent látott, csak a sejtelmes fényeket. Még felhívta Vincentet, hogy megérkezett, minden rendben.

Reggel a nap egyszerűen bekukucskált a szobája ablakán, megcsiklandozta a talpát, hogy vidáman ébredjen. A telefon viszont kíméletlenül belecsörgött a reggeli idillbe. A konferencia magyar szervezője hívta, megérkezett-e, le tud-e menni hamarabb egy kicsit, hogy egyeztessenek. Elnök úrnak volt még néhány kérése, amelyet Andreason keresztül tolmácsolt.

– Jó, reggelinél találkozunk! Összekapom magam! – nagyot sóhajtva tette le a telefont. No, ennyit a kellemes ébredésről!

Az étteremben alig volt hely. Sokan reggeliztek már. Meglátta Andreast, odasietett. Éppen akkor ért az asztalhoz egy csésze kávéval a kezében Daniel Adamson is. A férfi arca felderült. Udvariasan kihúzta a másik széket az asszonynak.

– Jó reggelt! Most érkezett? Örülök, hogy látom! – kérdezte.

– Jó reggelt! Köszönöm, ez kedves. Még az este megérkeztem. Andreas foglalt nekem szobát – ült le. Aztán fel is állt, hogy kávét hozzon magának, reggelente ez az első számára, csak a kávé után érzi magát egészen ébernek.

Megbeszélték, amit kellett. Emmy számára a napnál is világosabb lett, hogy több időt tölt majd személyes megbeszélésekkel, semmint a konferencián való ücsörgéssel. Nem volt ellenére.

– Még csatlakozik hozzánk nyolc magyar üzletember – mondta Andreas. – A megnyitóra érnek ide, és estére közös vacsorát terveztünk, ahol mindenkivel megismerkedünk.

– Buli lesz? ­– nevetett Emmy.

– Remélem! – Andreas szerette a közös vacsorákat és bulikat, ahol lehetett ott is volt.

– Talán este lesz alkalmunk beszélgetni is – szólt közbe Daniel Adamson Emmyre nézve.

– Biztosan, de ezen kívül még lesz két teljes nap. Bár, ha jól tudom, akkor van valami közös szabad program is…− nézett Andreasra.

– Jól tudod, hegyi túra lesz. Ezért kértük, hogy sportos ruhát is hozzatok – bólintott a kérdezett.

Kellemesen telt a nap. Emmy ott volt a megnyitón, de már déltől személyes megbeszéléseket folytatott egy nemzetközi gazdasági szervezet képviselőivel. Késő délutánra végzett. Éppen Andreast hívta, amikor összetalálkozott a szálloda halljában Daniel Adamsonnal.

– Iszik velem egy kávét? – kérdezte a férfi. – Kicsit elgyötörtnek látszik.

– Szívesen – válaszolt Emmy, valóban annak is érezte magát. Sok-sok információval volt tele a feje, és még azokat le is akarta írni.

A bárban itták meg a kávét, beszéltek a nap történéseiről, és az esti közös vacsoráról.  Közben csörgött a mobilja, Vincent kereste, Emmy ránézett a kijelzőre, lenémította és hagyta csörögni. Nem vette fel.

– Mit szólna, ha vacsora után járnánk egyet a környéken? – vetette fel a férfi. – Megbeszélhetjük az ötletemet.

– Jó ötlet, jót is fog tenni egy séta az egész napi ücsörgés után – egyezett bele Emmy.

Ebben maradtak. Ki-ki a szobájába ment, kicsit kifújni magát az esti vacsora előtt. Nem kellett flancosan kiöltözni, a kosztümös, öltönyös nap után elég a volt a kényelmes utcai ruha. Emmy szokásához híven egy egyszerű szabású ruhába bújt bele. A nadrágot sosem szerette igazán, ritkán is vette fel. A társaság már a közös asztalnál ült, éppen a helyi specialitást kortyolgatták: tüzes, de zamatos gyümölcspálinkát. Emmy Andreas mellé tudott leülni, éppen Daniellel szemben. Ránézett a férfira. Valami furcsa fény villant a férfi szemében. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán úgy gondolta, biztosan nem látta jól, és elengedte a gondolatot. Megkóstolta a pálinkát, ami égette a torkát, a gyomrában valóságos forrongást okozott. Még jó, hogy gyorsan hozták a levest, valami helyi specialitást. Emmyt nem igazán érdekelte, csak az, hogy legyen valami a gyomrában, ami felszívja az alkoholt, még mielőtt az agyába tolulhatna. Vidáman beszélgettek, ismerkedtek vacsora közben. A desszert után Daniel Adamson felállt, jelezve Emmynek.

– Talán akkor most megbeszélhetnénk azt a programot, amit említettem. Sétálunk egyet? – fordult az asszony felé.

– Mehetünk – bólintott az asszony.

Bár korábban többen is mondták, hogy vacsora után sétálni szeretnének, mégsem tartott velük senki.

Odakint még nem volt teljesen sötét. Elindultak a park felé, amelynek a végét magasabb kőfalak zárták le. A kőfalak között egy kis barlang is lapult, persze, bemenni nem lehetett, csak kívülről megnézni. Arra mentek. Daniel Adamson elmondta ötletét egy cikksorozatról, amelyben olyan információkat lehetne közölni, amely hasznára lehet a vállalkozásoknak. Emmy beleegyezett, mert maga is tapasztalta, hogy erre szükség van. Időközben a barlanghoz értek. A barlang mellett a kisebb sziklákon, a fák tövében picinyke zöldes fények villogtak, mintha kislámpásokat helyeztek volna a füves részbe.

– Nahát, ilyet még nem láttam – jegyezte meg Adamson és lehajolt. Emmy mellé lépett, ő is lehajolt, aztán vidáman nézett a férfira.

– Ők az éjszaka apró lámpásai az erdőkben. Szent János bogarak. Így világítanak – nevetett. Ő is csupán egyszer látott eddig ilyet, de akkor több ezret is egy helyen. Csodálatos élmény volt, akkor is, most is.

A férfi látta a csillogó szempárt, közelebb lépett az asszonyhoz, megfogta a vállát, maga felé fordította, s mielőtt Emmy eszmélt volna, megcsókolta. A férfi minden szenvedélye benne volt abban a csókban, s olyan elemi erővel hatott, ami Emmyt azonnal magával ragadta. Visszacsókolt. Nem gondolkozott. Lassan bontakoztak ki egymás karjából… Továbbsétáltak, s csak percek múlva álltak meg újra.

– Hová vezet ez? – kérdezte Emmy még mindig csillogó szemekkel.

– Nem tudom – válaszolt őszintén a férfi, − de olyan erővel húzol magadhoz, hogy képtelen vagyok ellenállni ennek a vonzásnak. S egész nap csak arra a pillanatra gondoltam, amikor kettesben lehetünk valahol és megcsókolhatlak. Vágytam rá, hogy megölelhesselek, hogy érezhessem milyen az, amikor a karomban tartalak.

– És most?

– Most még inkább vágyom rád, attól a naptól, amikor besétáltál az irodámba… sőt már korábbról. Emlékszel, amikor együtt ebédeltünk a gazdasági évnyitón?

A nő bólintott.

– Nos, akkortól benne vagy a fejemben. Gyakran eszembe jutottál, láttam az írásaidat, láttalak a képernyőn olykor… Aztán besétáltál hozzám. Előbb attól féltem, hogy az asszisztensed fog jönni, és nem láthatlak viszont.

– Gondolkodnom kell, mert ez így nem jó, nős vagy, családod van… ez nem az én világom… − mondta Emmy, de amikor a férfi újra meg akarta csókolni, nem tiltakozott, nem tolta el magától. A férfi ereje sodorta magával.

A következő két napban együtt töltöttek, amennyi időt csak tudtak. Beszélgettek, sétáltak, csókolóztak, mint a szerelmes tinédzserek. A rózsaszín köd mindent beborított.

Együtt indultak haza a konferencia után, bár két autóval, de mégis egymás közelében. Útközben megálltak, együtt vacsoráztak, aztán folytatták az utat. A hétköznapok most másképpen folytatódtak mindkettőjük számára. Telefonok reggel, este, e-mailek sokasága, titkos randevúk, titkos légyottok. Megpróbálták tisztázni, hogy mit akarnak a másiktól, de sosem jutottak a végére. Egymás közelsége, a vonzás ereje mindannyiszor felülírta a józan ész próbálkozásait. Egy idő után már nem is tettek kísérletet arra, hogy megértsék, mi is történik velük. A szerelem érzése tornádóként száguldott velük. Hiányzott minden perc, minden pillanat, amit nem töltöttek együtt. Hosszú beszélgetések, szerelmes órák váltották egymást, s közben mindketten megpróbáltak helytállni a munkájukban, s ott, ahol még kellett.

Ebben az euforikus állapotban telt el négy hónap. Emmy boldog volt, lebegett, égett a keze alatt a munka. Gyorsan haladt és élvezte, hogy a sűrű programjai mellett még marad elég ideje a férfira is. Daniel Adamson is lebegett a boldogságban. Kiegyensúlyozott volt és határozott, minden döntésének eredménye volt, s bár nem kis egyeztetést kívánt a titkos kapcsolata és a családi kötelezettségek összehangolása, egészen jól intézte a dolgait. Emmyvel sokszor beszélgettek az üzletről, a magánéletről, az érzésekről. A nő néha elcsodálkozott, hogy Daniel vele beszéli meg az üzleti ügyeit, vele osztja meg a gondolatait és kíváncsi a véleményére. Úgy tűnt, hogy kitűnően kiegészítik egymást, előre viszik a másikat, energiát adnak a másiknak a szeretet, a törődés által.

Emmy tudta, hogy nem szabadna engedni az érzelmeinek, nem szabadna beleszeretni a férfiba, egy ideig védekezett is, aztán feladta… A józan esze még próbálkozott néhányszor, aztán egy időre az is feladta. Daniel néha eltűnt egy-két napra, nem jött sem telefon, sem mail. Emmy ilyenkor valósággal kiakadt. S amikor a férfi elmondta miért is tűnt el, akkor mindig elfogadta. Persze, a család mindenekfelett, még akkor is, ha hazugságoktól bűzlik az egész. Bűzlött. Daniel sokszor elmondta, de mégis betartotta azokat a szabályokat, amelyek fenntartották a „boldog család” látszatát. Emmy az egészben ezt utálta a legjobban: a hazugságot, s nem csupán a külvilágnak, hanem saját maguknak is. Talmi világ ez, múlékony, és sok keserűséget hagy maga után. Az asszonyban egyre erősebbek lettek ezek a gondolatok.

Csodás őszi nap volt. Emmy fáradtan ébredt, nem beszéltek Daniellel pár napja, a férfi dolgozott, családi kötelezettségei voltak… és még sok egyéb. Azon a reggelen korán telefonált.

– Beszélni akarok veled – mondta Emmy, s a férfi érezte a hangjában, hogy baj van. – Mikor utazol? – kérdezte.

– Délben – hangzott a válasz, Emmy egy másik városban rendezett kiállítást. Oda kellett utaznia, s három napig maradt távol. – Találkozhatunk? – tette fel a kérdést. Szinte látta maga előtt a férfit, aki vívódik. Látni is szeretné, de a kötelessége is húzza, és persze nagyjából azzal is tisztában volt, mit akar mondani az asszony.

– Igen – egyezett bele a férfi végül, de hangjában a félelem csírái bujkáltak.

– Akkor a tó mellett, tizenöt perc múlva ott vagyok – mondta Emmy és letette a telefont. A gyomra már görcsbe rándult a gondolattól is… Éppen most fogja magát kiütni, érzelmileg a sárba tiporni, lelki nyomoronccá tenni. De éppen maga miatt kell megtennie, ám közben facsarodik a szíve, fáj a lelke, s elképzelni sem tudja, hogy ne lássa többé a férfit. Bepakolt a kocsijába, elindult a tóhoz.

A férfi már ott volt. Elegáns öltönyt viselt, a kocsi mellett állt, az utat leste. Emmy lassan gördült be a parkolóba. Üres volt a parkoló és a tó környéke is. Mintha a természet is tudta volna, hogy most nagy dolgok történnek, hallgattak a madarak is, szinte hallani lehetett a csendet.

Daniel kinyitotta az ajtót az asszonynak. Emmy kiszállt, csinos volt, mint mindig. Elegáns ruhát viselt, tűsarkút, de ez cseppet sem zavarta abban, hogy az erdei ösvényen elinduljanak.

– Dany, mondanom kell valamit… − kezdte Emmy. – Nagyon sokat gondolkoztam… Arra a következtetésre jutottam, hogy fejezzük be… Így nem jó nekem, többet szeretnék, de te nem tudsz többet adni.

– Igen, tudtam, hogy ez következik, és igazad is van. Nem tudom megadni neked, amit szeretnék, amit megérdemelsz. Tudom, hogy ennél sokkal többet érsz, s nem ez való neked, mégis meghasad a szívem, hogy el kell engedjelek. Nem ígértem semmit, most sem teszem, nem kergetlek hiú ábrándokba, de szeretlek és iszonyúan fogsz nekem hiányozni. Mindezek mellett megértem a döntésedet és elfogadom…

Közben leültek egy padra, egymással szemben. Emmynek könnyes volt a szeme.

– Én többre vágyom, nem titkos találkozásokra, lopott időre, hanem minőségire… Megértelek téged is, de nekem nem ez a jövőm…

− Hányszor elképzeltem a jövőt, veled a közös életet. Két elfoglalt ember, de kettőnk erejével hegyeket tudnánk megmozgatni…nem lenne akadály előttünk. Hiányzik a szeretet, a megértés, a támogatás… tőled megkaptam − a férfi sírt.

Egymást szorosan átölve, csókolózva sírtak. Emmy úgy érezte, meghasad a szíve, ha már meg nem történt… A férfi szemében kihunyt a fény, sápadt szürkeség maradt. Válla leesett, az elegáns öltöny már csak lógott rajta. Megpróbálta kihúzni magát, de a lelki kín olyan súllyal telepedett rá, hogy erre képtelen volt. Kéz a kézben, egymást szorosan átölelve lépdeltek a kocsikhoz, lassan, hogy kicsit tovább együtt maradhassanak.

Az idő lejárt, menni kellett. Egy utolsó ölelés, egy utolsó csók, és véget ért egy szerelem… Emmy beült az autójába, kihajtott a parkolóból, hogy aztán néhány száz méterrel később újra megálljon és alaposan kibőgje magát. A férfi el sem indult… csaknem félórát ült az autójában, mire képes volt azt egyáltalán beindítani.

 

Holnap új nap lesz, új fejezet kezdődik… a másik nélkül.