.jpg?ph=8b00ed66c6)
Színkavalkád a fejemben
Néha úgy érzem elszalad velem a világ, vagy én szaladnék ki a világból. Van bennem valami feszültség, ami nem hagy nyugodni. Ki kellene űzni valahogyan ezt sok feszültséget, de egyelőre nem látom, hogyan. Az írás megnyugtat.... ámbátor nem írhatok le mindent úgy, ahogyan szeretnék... A takarítás is megoldás lehet, de a manuális munka nem tereli el gondolataimat... a fűnyírás sem a legjobb megoldás, bár kétségtelenül lenne eredménye: nem lenne égigérű fű a kertemben. Az eső miatt másfél hete nem tudtam lenyírni, szóval nálam most kezd kialakulni egy kisebb fajta dzsungel. Úgy tűnik, ami a fejemben van, az van a kertemben, is vagy fordítva is igaz. Mindegy: idebent egy gondolati dzsungel, odakint egy gazos... A lényeg, hogy mindkét helyen, minél hamarabb rendet kell teremteni. A kert nem gond, egyszerű: végy egy fűnyíró eszközt, lehetőleg ne ollót, és állj neki levágni a füvet. A másik kicsit bonyolultabb... bár talán sokkal egyszerűbb lenne, ha akadna egy megfelelő olló oda is, és a nemkívánt részeket ki tudnám vágni... Mivel ilyen nem létezik, marad a másfajta megoldás.
Sokszor alkalmaztam már a "delete" gombot, de vannak helyzetek, amikor az sem működik. No, ez olyan. Ha a színeket veszem alapul - talán emlékeztek rá, hogy színekben határoztam meg a gondolatokat -, akkor ez egy színváltós gondolatsor. Kezdődött minden a rózsaszínnel... vidám, élettel teli gondolatok, várakozás, kíváncsiság. Aztán jött a lila, ezel együtt a lila köd is rátelepedett az agyamra, kicsit eltompult, nem érzékelte a külvilágot, saját kis világot teremtett. (Mi, nők erre képesek vagyuk!). Aztán jött az izzás, amely égetett, perzselt, rohant az időn át, nem hagyva semmit maga után csak vörösen izzó érzelemfolyamokat. Itt-ott belekeveredett egy-egy zöldes gondolat a remény képeztével. Időről-időre megjelentek, elehalványultak... aztán az izzásba más is vegyült. Szürkés árnyalatok, amelyek érzelmi hullámzásokat okoztak. Észveszelyejtő magasságokból így lehet a gyötrelmes mélységekbe jutni. Jutottam is. Egyik percben boldog voltam, angyalszárnyakon keringtem a világ körül és nem érdekelt semmi más csak ez a bódulat. Ám a másik percben letörten ültem az ágyam szélén és nem értettem miért nem lehet a enyém az a világ, amelyben jól érzem magam.
Tapsztalat: amíg az izzás a megvan, addig mindig talpra tudsz állni, mindig felülkerekednek a vörös gondolatok, még hatalmukban áll elűzni a szürkeséget. Az idő telik...és egyre több szürke gondolat kúszik be a fejedbe, alattomosan, lassan kioltva a vörös izzást. Előbb csak szürke foltokat látsz, próbálod menteni a menthetőt, szeretnéd, akarod... aztán rájössz, hogy nem érdemes. Már nem tudod felvenni a harcot a szürkeséggel, nincs elég ellenpólus, nincs elég insiráció... No ez az az állapot, amit nagyon nehéz feloldani: vannak még vörösenn izzó foltok, erő is van bennük, tudnál tovább lépni velük, mehetnél...de ott vannak a szürkék, birizgálják a tudatalattidat, szabadulnál tőlük, mert a másik jobb, szebb, számodra is élhetőbb..., de pontosan tudod, hogy igazuk van...
No, itt tartok. A feketék még nem lepték el a fejem. Ha eljönnek, akkor itt a vég... azaz valaminek menthetetlenül vége van...
Ma reggeli eszmefuttatásom arra is jó volt, hogy megerősítsen abban, hogy fűnyírás közben inkább zenét hallgassak, mintsem három órát szenvedjek azon, hogy az izzás vörös gondolatai és a kételyek szürkeségei hogyan öldöklik egymást a fejemben....